Nem tudom, mennyire lehet komolyan venni egy doom metal lemezt, ha alapvetően a Horrorra akadva 3. egy jelenete ugrik be róla. A Charlie Sheen feleségét elgázoló sofőr a jelenet végén sebességbe teszi az autóját, hátra néz, hogy nehogy nekitolasson valaminek, majd elindul előre. Ez teljesen leírja minden érzésemet az egyébként öt éve várt angol doom horda új lemezét illetően. Jelentős változásokon ment át időközben a banda, példának okáért szert tettek egy olyan basszusgitárosra Leo Smee személyében, aki korábban a Cathedral legendás lemezeit segítette tető alá hozni. Alastair Riddel helyére, aki igazán otthon volt az underground doom világban és már több kultikus lemezhez adta nevét (Mourn, Carnival Of Souls, Blood Island Raiders) Daniel Knight érkezett egy ismeretlen prog metal bandából, ahol ráadásul leginkább billentyűzeten koptatta az ujjait. Minden ellenére a bizalmat megszavaztam nekik, hiszen a gyeplő továbbra is Toby W. Wright kezében maradt, aki a gitár mellett ismét énekel is az albumon. De vissza a paródiához, aminek jelenete újra és újra lepereg előttem, mivel a kiadvány végeredményben folyamatosan hátra tekinget, egészen a tipikus angol NWOBHM korszakig, megidézve az Angel Witch és Satan zsenialitását, valamint a korai Iron Maiden futamait. Mindeközben magukra próbálják aggatni a progresszív jelzőt szerte ágazó dalszerkezetekkel, koncepcióval és időnként teljesen oda nem illő elemekkel a zenében, gondolván, hogy valami újszerűt tesznek le az asztalra. Engem is hátramenetre és önismétlésre ösztönöznek, mivel egyre nyilvánvalóbbá válik számomra, hogy a zenekar 2010-es demóján hallható egyedi hangulat és remek dalok már nem fognak visszatérni és a bikák szép lassan egy középszerű nosztalgia zenekarrá silányulnak.
Persze nem ítélkezhetek a 11 új szerzemény megismerése nélkül, melyeknek már az előzőleg ismeretes száma is megdobogtatta súlyos riffekre és fennkölt dallamokra éhező szívemet. A teljes mértékben felesleges és jellegtelen From The Hills To The Halls intrója után neki is ugrunk a hosszú évek munkáját bizonyítani akaró dalcsokornak, melyekből az első a Taken To The Tower, ami egy, leginkább a jóval izgalmasabb Argus zenekar munkásságára támaszkodó heavy/doom szerzemény. Sajnos a múltba való visszatérés vágya a hangzásban is testet ölt, az egyszerű témák könnyed hangzást kaptak, hogy véletlenül se üthessenek igazán, a dal pedig egy önmaguktól lopott riffel ér véget különösebb történések nélkül. Wright alapvetően nem egy magamutogatásra alkalmas, emlékezetes pacsirta, egyhangú éneke sem tesz hozzá a végeredményhez. Nagyon szeretne tipikus doom dalnok lenni, ami eddig szintén csak a sokat emlegetett demón tudott meggyőzni érdekes, magasról teszek mindenre hanglejtésével, amit teljes mértékben kigyomlált belőle a jelen pillanatban hátráltató profizmus. Hasonló heavy/doom szerzemény a The Trial Of Blackwynn Chaise, aminek a végére képesek voltak betenni egy női énekhangot! Hasonlót, mint a Pink Floyd tett a felejthetetlen The Great Gig In The Sky esetében, vagy a Dream Theater a szintén alapnak számító Through Her Eyes című dalban (Scenes From Memory). Szóval ettől kellene progresszívnak titulálni a szerzeményt? Egy fintort minden esetre ki tudott váltani belőlem, ha ez mérvadó reakciónak számít. Daniel Knight ezek után a The Gates Of Slumber örökségére tette rá a kezét, amikor lenyúlta a The Wrecht lemez egyik legjobb számának, a The Scovrge Ov Drvnkennessnek a nyitó témáját. Szerencsére a rövidnek tekinthető tétel második felében kapunk egy pofásabb lassulást, ami továbbra is jól áll az Age Of Taurusnak és végre az ének is elkezd működni, de természetesen ez elég kis részét képezi az In Dreams We Die című dalnak. A The Lost Garrisont egy furcsa, ősi, kezdetleges thrash metalra hajazó hozzáállás teszi szimpatikussá, de inkább érdekes ez a dal is, mint jó. A lemez felénél járva a Beyond The Westward Path jelezte számomra, hogy doom metal lemezt vettem a kezembe annak pofás logójával és tipikus, de szemet gyönyörködtető borítójával. Ha valami, akkor ez a tétel illene igazán egy demóra vagy EP-re, mert rövid és kicsit félkész jellegű, bár az is lehet, hogy összesen ennyit tudtak kihozni belőle. Ettől függetlenül kiugrik a mezőnyből és reményt kelt a továbbiakhoz.
Az első hosszabb szerzemény a For Treason We Rise, ami az előző lemez legjobb dalának, az Embrace The Stone-nak a valamivel gyorsabb testvéreként funkcionál, természetesen jóval gyengébb kivitelben, de legalább egy majdnem erős refrént sikerült összekalapálni benne. Egészen a nyolcadik dalig kellett várnom, hogy elégedetten bólogathassak egy témára, ezt a The Walls Have Ears hozta össze az unalmas heavy metal sablonok közepette egy jó riffel. Egyre jobban a hatalmába kerít az érzés, hogy bár vége lenne már, mégsem ragaszkodom a 11 dalhoz… De még vissza van a To Seal A Mountain, ahol a szemérmetlen szaggatott proggerkedés mellé ismét becsúszott egy jó riff a hat perces tétel végére, hogy aztán egy percig az As Ice Into Blood akusztikus gitározgatását hallhassam. A lemez végére a címadó The Colony Slain került, ami arról tett bizonyságot, hogy ha már nosztalgia, akkor tudnak különb dalt is szerezni a srácok a korábban hallottaknál, de ez így a végére nagyon kevés.
Rettenetesen messze sodródott az Age Of Taurus attól, aminek indult és túl sok reményt már nem is fűznék ahhoz, hogy ez meg fog változni egy esetleges folytatáson. Felőlem játszhatnának igazi retró zenét is, ha már ebbe az irányba indultak el, de legalább ötletesen, érdekesen tennék. Addig is én maradok In the Days of the Taurean Empire demó dalainál.