Örömmel fogadtam, de korán sem meglepetten azt a hírt, hogy az angol pogány metalos (magukat, csak angol-örökségi black metalnak hívják) Winterfylleth a hatodik nagylemezét egy teljesen akusztikus anyagnak szánja. (Winterfylleth jelentése; „téli telihold”, angolszász nyelven az október hónapot jelöli, de úgy is értelmezhető, mint a tél kezdete. Ugyanis az első téli évszak első teliholdja.) A 2007-ben alakult csapatnak már nem ez az első ilyen irányultságú lépése. A 2014-ben megjelent „The Divination Of Antiquity” albumon, melyen egy részben („A Careworn Heart”) és egy teljes egészében („The World Ahead”) akusztikus szerzemény is szerepelt. ( A 2015-ben csatlakozott gitárosnak, Dan Capp-nek is van egy teljes egészében akusztikus projektje a Wolcensmen (Deivlforst Records)). A tagok 2015-ben kezdtek el tisztán akusztikus dalokat írni és a kisalbum gondolata végül egy komplett nagylemez formájában teljesedett ki. Idén április 6-án Candlelight -Spinefarm records gondozásában „The Hallowing of Heirdom” címmel megjelent, a teljes mértékben akusztikus nagylemez. A zenekar frontembere, Chris Naughton szerint ez egy új fejezet a zenekar életében és egyfajta zenei megmérettetés volt a dalok megalkotása.



A történelem, hagyományok nemzeti értékek maga az ember. Múltunk ápolása nélkül gyökértelen fák vagyunk, amiket könnyen elsodor az üres, modern világ tébolyult vihara. A Winterfylleth költői hitvallásul, saját nemzetük örökségének ápolását, természet varázsának a hódolatát tűzte ki. A „The Hallowing of Heirdom” az angolszász és brit folklór tematikája köré épül. Mindegyik szerzemény egy-egy csipet a gazdag hagyatékból. Ami rögtön megragadta a figyelmemet, az ausztrál festő, David Taylor, gyönyörű festménye („Sycamore Gap At Dusk”), melyet a zenekar választott a lemez borítójául. A festmény középpontjában egy óriási platán fa (Világfa?) áll az alkonyi tájban. Mely összeköti a világokat (spirituális szinteket, síkokat, múltat-jelent), de termékenységi szimbólum is (de erről a szimbólumról a természeti népek esetében, egy kötetet lehetne megtölteni). Mindenesetre jó választás volt. A 2015-óta létrejött felállás a lemez készítése során kiegészült Victoria Bernath (brácsa, hegedű), Jo Quail (cselló), Jake Rogers (fuvola), Matthew Dabbs (xilofon) vendégzenészekkel, kiknek játéka nagyban hozzájárult a dalokhoz.


„The Shepherd” az angol idilli táj szépségét nyitja meg előttünk. Zöld mezők, hegyek, az ezüst eget megtörő frissítő záporok, legendákat magukba záró ősi rengetegek. A romantikus pásztorkölteményt idéző szöveg Christopher Marlowe 1593-as „The Passionate Shepherd To His Love” költeménye alapján íródott. Az egyszerű, természet közeli, tiszta érzelmek igazi értékei köszönnek vissza a szövegben. Amik sajnos, a modern ember számára már mondhatni teljesen idegen fogalmak. A többtónusú énekstílus, mely az album egészére jellemző, jól illik a koncepcióba. Ízes, mondhatni otthonos érzést csölcsönöz a daloknak (Engem olyan érzés fogott el a vokál kapcsán, mint amikor az ember betér egy több száz éves pub hűs falai közé, hogy egy jó és testes sört kortyoljon az angol tájakon tett barangolások után). A dal végül egy szép, melankolikus témában teljesedik ki. A számot még megfűszerezi Sarah Wallwork hangja (Nick Wallwork gitáros felesége), így még teljesebb a bensőséges üzenete a számnak. A „The Hallowing of Heirdom” több instrumentális nótát is tartogat a rajta szereplő tizenkét dalból („Frithgeard”; „Halgemonath”; „Embers”; „A Gleeman’s Volt”;” On-Cýdig”; Resting Tarn") Személy szerint ezek a kedvenceim. A csörgedező patak csillogását reflektáló gitárjáték dallamszövevényei bontják ki szirmaikat az angol táj és hagyaték romantikájában. Victoria Bernath hegedű és Jo Quail cselló játéka valóban nagyon sokat hozzátesznek a dalok megfelelő atmoszférájának, és az album emocionális töltetének a megteremtéséhez.


Az Æcerbot egy a XI. századból származó angolszász bűbáj a szántóföldek termékennyé tételére. Szép hagyomány, egy olyan korból, amikor még az ember nem vált el a természettől és nem csak elvett, hanem kért és adott. Friss, dinamikus témájával, tavaszidéző hangulatot áraszt. Az „Elder Mother” a korongról elsőként bemutatott dal. „ The King Stone” és Oxfordshire megalitikus kőemlékei („Rolling Stones”) körüli legendán alapuló szerzemény. Szép szerzemény, de nekem egy kicsit egyhangúan ható darab.
A ködös, ősi múltba révedő hangulatú, csellóval és hegedűvel felvezetett „Latch to a Grave” egy szintén angolszász hagyaték, egy „rejtvény”, amely a kardról szól. Walter Raleigh “The Nymph’s Reply to the Shepherd” (1596) című költeménye alapján íródott „The Nymph , szintén egy kedves tétel a lemezen. A dal a romantikus pásztorköltemények stílusában fogant (6 négysoros versszak, AABB rímképlettel), a szöveg is ezt az idilli képet, hangulatot tükrözi, ami a pásztor és a nimfa között zajlik le. Chris Naughton éneke mellett, Angela Deeks (Mark Deeks billentyűs felesége) a nimfa hangjaként jelenik meg a dalban.
Az album zárótétele, egyben a korong címadó dala a The Hallowing of Heirdom . Ennél tökéletesebb lezárást nem is választhattak volna. Ebben a kellemes, melodikus darabban csúcsosodik ki mindaz, ami a lemez üzeneteként az emberben megfogalmazódik. Ősök, hagyományok, természet, igaz egyszerű és tiszta értékek hitvallásának magja, mely még bennünk van, és ha megfelelő táptalajba kerül, akkor gyönyörű fává cseperedhet. Viszont ha nem gondozzuk, sőt megtagadjuk az örökségünket, akkor vele együtt eltűnünk a mai pénz központú, materialista világ lelketlen örvényében. Ahol nincs helye az individuumnak, a hagyományoknak és a természetnek, állatvilágnak sem!



Noha az érától egyáltalán nem újdonság, hogy egy-egy korong alkalmával egy teljes mértékben akusztikus nagylemez lát napvilágot, mint például az Ulver „Kveldssanger” lemeze, mely számos bandát inspirált. (Például, Empyrium harmadik nagylemeze a „Where at Night the Wood Grouse Plays„ egy tisztán akusztikus darab volt, de említhetném az October Falls-t vagy a Drudkh-ot ). Azonban, az ortodox black metal rajongók számára idegenül hathat egy ilyen alkotás. Személy szerint sosem értettem az ilyen álláspontokat, mert ha valaki igazán érti a Zenét, azt egy tisztán akusztikus (vagy szimfonikus mű) is le teljesen le tudja nyűgözni. Ha egy szóval kellene jellemeznem a ” The Hallowing of Heirdom”-ot, akkor azt mondanám, hogy „gyönyörű”.
Jómagam az „Elder Mother” és a „Latch to a Grave” dalokat egy kicsit egysíkúnak éreztem, de hibát ezekre és más a lemezen szereplő dalokra sem lehet felróni. Nagyon örülök annak, hogy a zenekar végül kiadta ezt a lemezt, és nem elégedett meg egy kisalbummal. Mindenféleképpen egy új mérföldkő a zenekar pályafutásában. Idén rengeteg nagyon erős album jelent és fog megjelenni, de a ” The Hallowing of Heirdom” számomra, már most az idei év egyik legértékesebb darabja. Őszintén remélem, hogy lesz még folytatása és talán a következő albumaikon több akusztikus betét, vagy számot is hallhatunk.