Az angol Slugdge egyike a manapság működő legegyedibb, egyszersmind legmegbízhatóbb blackened death bandáknak. A Magyaroroszágon - tapasztalataim szerint - relatíve kevéssé ismert, kéttagú formáció 2013 óta bombabiztosan szállítja a csak rá jellemző hangzású, főként óriás csigákkal és egyéb undormány sci-fi/horror témákkal foglalkozó albumokat. Egyediségüket a puhatestűeket középpontba állító szövegeiken túl elsősorban az unikális soundjuk adja. Zenéjük ugyan beleszorítható a betonsúlyú, halálfém-dominálta blackened death metal kategóriájába, de a képlet egyáltalán nem ilyen egyszerű. Egyrészt progresszívabb dalszerkesztési megoldások is felbukkannak náluk, aztán az angol slug, azaz meztelen csiga szóra való rájátszás jegyében egy kis sludge-os mocsok is van az általuk játszott matériában, plusz rendszeresen tiszta, férfias énekhangot is lehet hallani a dalaikban a bugyborékoló hörgés mellett. A metaljuk mindezekkel együtt annyira sajátos, hogy általában három hangból fel lehet ismerni a munkásságukat, ami a mai világban már hatalmas szónak számít.
 

    A fiúk (név szerint: Kev Pearson gitárfelelős és Matt Moss vokalista) az idei lemezükön magabiztosan folytatják tovább a 2013-as Born of Slime korongjukon megálmodott, majd a 2014-es Gastronomicon albumukon bő csiganyállal tökéletesen csúszósra nedvesített útjukat. Persze most is csiszolgattak a zenéjükön: minden korábbinál nagyobb hangsúlyt kaptak a kicsit doomos, kicsit gregorián jellegű tiszta énekbetétek, a tempó összességében gyorsult valamicskét, és némi technikai villogás is befigyel. Ezek a momentumok persze a korábbi anyagokon is ott figyeltek, csupán nünasznyi hangsúlybeli eltolódásokat tapasztalhatnak a banda ismerői. A változtatások eredményeképpen, illetve a csapat dalszerzői fejlődésének hatására 8 méregerős csigasláger került fel az új albumra - töltelék nóta pedig egy sem.
 

    Jómagam a korong minden egyes hallgatása során új kedvencet avattam, és végül már képtelen vagyok egy vagy két tételt legjobbként kiemelni. Eleinte a jellegzetes Slugdge-védjegynek számító basszusbugyborgással induló Crop Killer volt a kedvencem, amely dalnak a verzéjében már-már David Bowie-szerű énekdallamok is felcsendülnek. Aztán átnyergeltem az album végén található Salt Throwerre, ami lassú tempójával, komor és szép súlyosságával, valamint azonnal fülbe mászó gitár harmóniáival vonta magára a figyelmemet. Ezután a hármas számú The Spectral Burrows lett a kedvencem, amelyben a technikás zúzda nagyszerűen ellenpontozódik az öblös énekhanggal és a bestiális acsargással. Holnapra már valószínűleg egy másik dal lesz a legjobb a szememben. A kiváló szerzemények kapcsán felfedezhető "bőség zavarát" mindenképpen egy igazán jó album ismérveként kell értékelnem.
 

    Természetesen hibátlan metal album nincs, így ez sem az. A Slugdge visszatérő betegsége az, hogy dalaikat rendre túlnyújtják. Ez a probléma itt is felüti a fejét, az átlagban hét perces tételek legtöbbje talán még kiválóbb lehetne, ha feszesebbre szerkesztve, öt-hat percnél megállt volna a hosszuk. Talán majd legközelebb...

    Egyéb probléma azonban - az én meglátásom szerint - nincs az anyaggal. A hangzás ehhez a zenéhez jól passzoló, kiegyensúlyozott, súlyos, pont úgy, ahogyan már az előző, Dim and Slimeridden Kingdoms című albumon is az volt. A borítót ezúttal a korábbi csigainváziós matériákkal ellentétben nem Zen O'Conor festette, hanem Luke Oram. Ez a váltás az előzményekkel összehasonlítva valamivel kevésbé undorító, és kevésbé gagyi hatású illusztrációt jelent, de azért az Esoteric Malacology borítója sem fog gyermekkönyvek lapjaira kerülni.
 

    Ha Ti is azok közé tartoztok, akik eddig még nem ismertétek a Slugdge egységesen magas színvonalú lemezeit, itt a kiváló alkalom, hogy megismerkedjetek a csapat mukásságával. A formáció 2018-as albuma nagyszerű példaként szolgál a csigametal erősségeire, így ha ezt végighallgatjátok (a bandcamp oldalukon teljes egészében, ingyenesen megtehetitek ezt), könnyen eldönthetitek, hogy a rajongásom velük kapcsolatban megalapozott-e, vagy sem.

Kiadó:

Willowtip Records

Stílus:

csiganyálas blackened death metal, sludge-osan

Értékelés:

Dalok:

Írta:

2018. március 17., szombat, 15:48

Facebook: