A veterán Nadir a hetedik albumánál tart, de ha beleszámoljuk a Dark Clouds időket is, akkor a The Sixth Extinction már a kilencedik nagylemez Tauszik Viktorék műhelyéből. Az élőben és lemezen is egyaránt magas minőséget képviselő doom/death metal zenekar ezúttal is vasgyúró riffekkel, tapintható hangulattal, kiváló szövegekkel és komoly koncepcióval állt elő. A The Sixth Extinction lemezcím nem véletlen, hiszen ott folytatja a csapat, ahol két évvel ezelőtt abbahagyta a nagyszerű Ventum Iam ad Finem Est című albummal.


Az NGC Prod kiadónál világra jött anyag központi témája a horribilis méreteket öltő emberi pusztítás körül forog, felvázolva az ember önző magatartását, a természet élővilága ellen elkövetett súlyos bűneit, ami egyenesen saját maga kiirtásához vezet. A súlyos téma nem kevésbé súlyos zenei alapokon nyugszik, érdes, karcos, vaskos sludge/doom/death riffek hömpölyögnek az ideális terjedelmű, bő félórás korongon.

A zenekar igazi erénye, amelyet az új anyag is maximálisan alátámaszt, a dalokká érlelt kompozíciókban rejlik. Hangjegyekből és panelekből eszkábált merev testeket sokan össze tudnak rakni, lelket fújni beléjük azonban már kevesebben képesek. A Nadir dalaiban egyértelműen hallani a teremtő erőt, amely életet lehel a szerzeményekbe. Két-három hallgatás után nemcsak fogós, de már-már fülbemászó témákkal, harmóniákkal találkozni. A vassodronyszerű kapaszkodók olyannyira megragadnak az ember elméjében, hogy a dalok kijelölt pályája szinte kirajzolódik az ember szeme előtt. Tauszik Viktor sajátos orgánuma sem puszta acsarkodás − vokáltémái tapadnak a zenére, mint vonat a sínekre. Az extrém vokálban rejlő lehetőségeket a zenekarok zöme nem aknázza ki rendesen. Sokak esetében azt érzékelni, hogy az extrémitáson kívül az énekes semmit nem képes hozzátenni a dalokhoz, máskor pedig a dallamokkal való kísérletezés erőtlenné teszi a végeredményt. Ezzel szemben a Nadir kidolgozott vokáltémái szervesen illeszkednek a szerzeményekhez, és úgy maradnak erőteljesek, hogy közben dúdolhatóak, megjegyezhetőek.


Már a The Human Predator vérbő riffei, hangulatos témái, és a ritmusszekció (Fekete Szabolcs és Gál Ferenc) lánctalpai magasra teszik a lécet. A lassú középtempóban araszoló súlyos nóta erejét még inkább kiemeli annak fogóssága. Ugyanezt tudnám elmondani a The Debris Archipelago című szerzeményről is, amelynek refrénje szinte azonnal magával ragad. A dal közepébe rejtett iszonyatosan gyilkos death metal riff az embert garantáltan fogcsikorgatásra és bólogatásra készteti. Aztán ott a Bolt Thrower-ízű zseniális Fragmented, amelyik az egyik kedvencem a lemezről. Vészjósló doomos főtémája telitalálat! A lassú, málhás kőtömbriffek közé bekúszó dallamokra csak igazi mesterek képesek. Czetvitz Norbert és Köves Hugó tudják, mi kell ahhoz, hogy kimagaslót alkossanak; meggyőződésem, hogy erre ösztönösen ráéreznek. Meg sem tudom állni, hogy ne emeljek ki valamit minden dalból, hiszen az ezt követő nóta refrénje és szólója ugyanúgy kidomborodik, mint a gyors tempóban induló Mountain Mourn című darab. Az utóbbi talán a legkönnyebben megjegyezhető szerzemény az összes közül. A dal vége felé hallható szóló, és az arra érkező masszív úthengerriffek mellett nem lehet elmenni közömbösen.


Érdemes megfigyelni, mennyire tömörek és lényegretörőek a dalok. Az izomzat, az összekötő inak és az életet adó vér mellett itt semmilyen feleslegnek nincs helye. Amit itt hallani, az maga a Nadir esszencia. Még a meglepetésnek számító, háromtételes Ice Age in the Immediate Future sem terjengős. Épp ellenkezőleg, röviden és mellébeszélés nélkül fokozza az anyag drámaiságát a hangulatos, instrumentális bevezetővel, remek riffekkel/szólókkal és az emlékezetbe bevésődő dallamokkal. A közelgő pusztulás dalról dalra fenyegetőbb, mígnem egyszer csak elérkezünk a Les Ruines gyászos, végzetes soraihoz. Constantin François de Chassebœuf, francia filozófustól idéz a zenekar a poszt-apokaliptikus hangulatú levezetőben. A baljós érzetű narrációról még a Scott Kelly vezette Corrections House is eszembe jutott, főleg a Last City Zero albuma. A The Sixth Extinction itt ér véget, és győz meg arról, hogy újra meg újra elővegye az ember.

A hangzást külön meg kell dicsérnem, mert egy ilyen lemeznek iszonyat súlyosan kell szólnia, ugyanakkor elevennek, veszélyt sejtetőnek és lélekbe marónak kell lennie. A The Sixth Extinction mindezeknek maradéktalanul megfelel.