Lassú, fájdalmas és hosszú úton vagyok már túl,  hátam mögött kihűlt lábnyomaimra egyre nagyobb nyomást helyez a kezdetben oly könnyűnek tűnő hótakaró. Átfagyott, már csak szívem és agyam környékén teljesen működőképes testemet az ősi ösztön viszi tovább, hiába győzködöm magam, hogy elég, feladom, izmaim a görcsökkel mit sem törődve húzódnak össze és ernyednek el. A távolban végre felsejlik egy kevés fény, ami azonnal magához hívogat, a kis kunyhó belsejéből kiáramló hő pedig szinte kinyúl értem hosszú karjával és betessékel a menedékbe.
    Egy régi kályhában tűz ropog, a teteje vérvörösen izzik, kintről pedig a hiányomat érzékelve fütyül befelé szemtelenül a szél. Fura módon a házikóban nincs senki, csak az épphogy biztonságosnak tűnő padlódeszkák nyikorgása lépteim nyomán. Mindent vékony porréteg fed, életnek a forróságon kívül semmi jele, ez nagyon furcsa. Akkor mégis ki rakhatta a tüzet? Nem látok senkit, de legbelül érzem, nem vagyok itt egyedül és még nem vagyok biztonságban.
   A kis házikó bútorzatát könnyedén felvázolhatom nektek, mivel nem alkotta más, mint egy terítő helyett pókhálóval sűrűn lepett asztalka, mellette két szék, egy ósdi, szintén fából készült szekrény rajta néhány használati tárggyal, melyeket ugyanúgy nemcsak megrágott, de már ki is köpött az idő. Az élet jeleinek hiányán és vele ellentétben álló meleg mellett volt még valami, ami nem illett teljesen ebbe az idilli képbe, méghozzá a tűzhely melletti, a rátelepedett port leszámítva hibátlannak tűnő, kényelmet ígérő barna bőr fotel és a mellette lévő kis asztalka, rajta egy régi magnó lejátszóval. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, muszáj volt megpihennem, így utolsó erőmmel dőltem bele ebbe a puhaságba és mivel a fáradtságtól és fájdalomtól biztosan nem tudnék aludni, ezért érdeklődve elindítottam a régi lejátszót, mert láthatóan volt benne egy kazetta…
   Amint lenyomtam a gombot, már meg is bántam, lelkem olyan érzés járta át, mintha bűnt követtem volna el, amit már nem tehetek jóvá és hiába vagyok közel a lángokhoz, újfent úrrá lett rajtam a hidegrázás. Felerősödött a szél hangja, a hópelyhek nem csak alászálltak, szinte lövedékként záporoztak a kunyhó ablakára szintén erőteljes hanghatást hallatva. Már megállíthatatlan, nincs visszaút. Mire a gondolat szikrája megszületett bennem, hogy le kell állítanom a szalagot, a padló megreped, recsegés-ropogás közepette nyálkás, bűzös csápok sokasága tör fel alkalmi pihenőhelyem körül a magasba, körbefonva, mint a rácsok az elítélteket. A karok lecsapnak, s erőtlenné vált testemen ellenállás nélkül találnak kapaszkodót ragacsos korongok sokaságának segítségével. Kimondhatatlanul éget szorításának minden millimétere, eltűnik a lábam, eltűnik a törzsem, csapdába kerül a karom, műlesikló könnyedségével tekeredik a nyakamra, majd sötétségbe borítva mindent, lehúz a mélybe, ahonnan érkezett.
   Itt már nincs semmi. Az élet emléke elhalványodott, már nem őrzik kimondatlan szavak és meg nem született gondolatok sem. A sötétben a szorítás lazul, már tudok mozogni, de a végtelen térben már nincs értelme sem. A nem létezés függönyén keresztül azonban fokozatosan erősödve átszűrődik valami, amit elsőre a fák közt átsüvöltő szél hangjának gondolnánk, letörő ágaknak, a növények szöveteit átjáró, majd recsegve szétfeszítő jégnek hihetnénk, de nem, ez, ez zene!
   Összeolvadó hangok sokasága a távolból, folyamatosan csaholó dobokkal és egy kísértet kántálásával az erdő mélyéről, mely bugyborékolva tör a felszínre, mint egy kénes vízű gejzír. Se eleje, se vége, nem tart előre, csak lebeg velem együtt. Az idő, amit eltölt velem tér hiányában végtelenné válik, belém ivódnak a hangjai, átjárnak egészen. Nem pusztán sejtről sejtre vándorolva, hanem lelkem apró, előlem is rejtett zugainak felkutatásával veszi át az uralmat felettem, s végül tökéletesen egyek leszünk.
   Három dal követi egymást, a legsűrűbb, legatmoszférikusabb fekete fémben, amit valaha megjelentettek olyan elemeket beleszőve a tökéletesen true hangzásba, mint a hegedű, vagy a kórusok által prezentált tiszta ének. Egyszerre van jelen szépség, erő és az ezekkel szembeni legyőzött, megbénított ember, a természet hatalmát nem pusztán tisztelő, hanem félő porszem a gépezetben.
   A fotelben felriadva nyugtázom, hogy mindez a testemet megbénító láz, egy reszketeg álom következménye volt csupán, van még remény. Élhetek, félhetek tovább, küzdhetek, teremthetek és szerethetek. De az az igazság, hogy titkon a könnyebbik útra vágyom, így újra lenyomom a gombot, hogy ha másképp nem is, de a zene formájában ismét enyém legyen ez az álom…
Lábjegyzet: a Paysage D'Hiver a korai Burzum legnagyobb örököse véleményem szerint, amit Tobias Möckl vezet. A svájci úriember Wintherr művésznéven ezen kívül a szintén érdekes Darkspace projektben is megtalálható. Az 1997 óta működő Paysage nagylemezzel ugyan nem rendelkezik, de számtalan demója bőven felveszi a versenyt bármilyen albummal, nemcsak minőségben, hosszban is. Szóval, mielőtt rákattintasz a bandcamp linkre, sál, sapka, kesztyű előkészítése ajánlott!