Előre leszögezném, hogy nem akarom a ’forgács seggét nyalni, de akkor is úgy érzem, hogy egyedülálló a hazai fanzinek között az olvasókkal kapcsolatos nyitottságával. Ez a nyitottság elsősorban a Hangpróbának köszönhető. Ezen a fórumon keresztül olyan mennyiségű és olyan széles skálán mozgó lemezekkel ismerkedhetünk meg, amit a klasszikus módon képtelenség lenne felkutatni. A szerkesztő csapaton felül számos olvasó szondázza a netet és ezek a találatok érdemben meg is jelennek a felületen. No, erről ennyit! A lényeg, hogy a Hangpróbán keresztül, hasonló módon ismerkedhettünk meg a Zeal & Ardor zenei kísérletével, ami annak rendje és módja szerint az utolsó helyen végzett. Távol álljon tőlem, hogy a nyakkendős, elálló kisujjas sznobot játszam, hogy nekem még az underground által is lefitymált lemezek tetszenek. Még is szeretnék egy-két gondolatot megosztani, hiszen érzésem szerint a Zeal & Ardor fontosabb, mint ahogy azt jelenleg látjuk. Hiszem, hogy sokaknál a zsigeri elutasítás a zavart okozó újdonság, a megszokott közegből való teljes kilépés okozta. Ez egy stresszhelyzet, ami immunreakciót vált ki. Természetesen azt sem szeretném itt megmagyarázni, hogy ki miért szereti, ki miért utálja, kinek hogy működik az agya és hogy milyen jellegű a memóriája, mert ezek nem olyan relációk, amiket egy átmelózott nap után egy sör mellett, a gép előtt ülve, a seggünket vakarva meg lehet fejteni. Mint látjátok én is csapongok kicsit, védek, odaszúrok… Működik a kognitív disszonanciám, ami legerősebben akkor fejti ki hatását, amikor egy jól bevált prekoncepciónkat szembe köpi a valóság. Nincs más hátra, elméletet kell gyártani a valóság elferdítésére, hogy az közeledjen a prekoncepciónkhoz, vagy önvizsgálatot tartva át kell értékelni azokat a princípiumokat, amikre felépítettük teljes eddigi személyiségünket. Elkanyarodtam… De hogy is ne tettem volna akkor, amikor egy szokatlan, merőben új dologgal találkoztunk, ami ha fel nem is forgatja az eddigi világképemet, mégis egy tüske az összképben. Egy szúró kis pont ami annál jobban fáj, minél inkább próbálom ignorálni. Ez a szúró pont maga a Devil is Fine.
A projektet egy Manuel Gagneux névre hallgató, svájci-amerikai úriember keltette életre. Első körben csak poénból. Elmondása szerint egyszerűen az a gondolat foglalkoztatta, hogy az Amerikába hurcolt afrikai rabszolgákra hogyan lett vérrel és vassal rákényszerítve a kereszténység. Milyen érdekes lenne a gospel és soul dalok hangulatában keresztény és vallásellenes, okkult szövegeket előadni. Ezen gondolatmeneten keresztül jutott el Manuel oda, hogy a skandináv világ népei ugyan ilyen vallási purgáláson estek át, amivel szembeni modern kulturális lázadást jelentett a norvég black metal. Innen már csak egy lépés volt, hogy az okkult gospellek zenei hátterét egyfajta norvég black utalás adja meg. Zenei utalást írtam és nem véletlenül, mivel a Zeal & Ardor nem több ennél. Nem black metal! Nem is akar az lenni. Inkább egy zseniális gondolatmenet zenei lenyomata. Egy olyan olvasztótégely, ami a keresztény vallás erőszakosságán keresztül összekapcsol két világot, két népcsoport életének bizonyos aspektusát, és a közös spirituális sorsát. Az általános eszmei tartalom a szövegekben, két totalitárius, testet és elmét elnyomó, egymástól időben és térben „ezer” évre levő történet pedig az énekben és a zenei aláfestésben jelenik meg. A végeredmény mindentől különböző, egyediségében kimagasló zenei kinyilatkoztatás, ami valami egészen kivételes abban a szürke fergetegben, ami jelenleg körbeöleli és fojtogatja a keményzenei közeget. Ettől a Devil is Fine még nem lesz tökéletes. A komplex és teljességgel egyedi koncepció itt-ott megbicsaklik a lemezen, hiszen míg a Sacrilegium II-III és a Children’s Summon modern gyermek-altató játékának dallamai csak-csak köthetők egyfajta mélyen gyökeredző regresszív hatáskeltéshez, hiszen nem mások a rabszolgaénekek sem, addig a Sacrilegium I leginkább arabos, keleties dub tétele számomra teljesen kilóg a koncepcióból. Ez az egy dal sokkal inkább idézi a The Bombs Of Enduring Freedom orientális dallamvilágú és aktuálpolitika vezérelte megközelítését, mint a korábban már tárgyalt gospel – black vonalat. Az összes többi tétel viszont esszenciája annak a koncepciónak amiben az elgyötört rabszolgaénekek keverednek az agresszív és szintén lázadó zenével.
Manuel Gagneux, Zeal & Ardorban testet öltött konyhai gondolatfuttatása úgy érzem, hogy egy kiemelten fontos lemezben öltött testet. Viszont abban is egyre biztosabb vagyok, hogy ez a kiemelt státusz nem a metal szcéné számára az. Olyan gondolatokat, hangulatokat és többsíkú értelmezést visz végig a koncepción, ami átlag és metal közeg feletti. A végeredmény pedig hipnotikus, letaglózó, a hangfalak elé láncoló. Akkor is, ha - ahogy azt már korábban említettem - zeneileg még nem teljesen tökéletes és egységes. Manuel másik projektjével, a Birdmaskkal megismerkedve egyértelművé válhat bárkinek, hogy főhősünknem metal zenész. Nem tartozik ebbe a közegbe, szerintem nem is fog soha. Ez a felismerés persze bökheti az elitista Pitralon-tábor szemét. Viszont a tényen, hogy számomra a Devil is Fine a 2016-os év egyik legfontosabb, legnagyobb meglepetést okozó lemeze, mit sem változtat. Ahogy nézem egyébként a nemzetközi sajtó tetemes része ugyan így látja a dolgot. Köszi "’forgács community", hogy belefuthattam ebbe a lemezbe!
Na, ez az írás legalább akkor királyság lett, mint a zene maga
...az idei év egyik legjobb albuma az én listámon is...A forgácsban ezt imádom, hogy van tér az ilyen zenék számára is, nemcsak a végtelenségbe tűnő underground kutyulmányok kapják meg az istenítő dícséretet.
Érdekes olvasni az ismertetőidet. A full HD-san tükörtiszta mondataid nyers egymásutánja olyan, mintha macsétával aprítanád a növényzetet egy dzsungelben, úgy repülnek a szavak, és úgy marad nyoma a leírtaknak. Ezt mindenképpen pozitívan kell érteni. Ettől függetlenül, a Zeal & Ardor-t nem nekem találták ki. A 12 Years a Slave filmben például nagyon meg tudott hatni a rabszolgaének. Hallgatni viszont nem tudnám.