A francia Aephanemer egy viszonylag friss brigád. 2013-ban alakultak, rá egy évre kiadtak egy lemez hosszúságú EP-t, csupa instrumentális szerzeménnyel. Bár a többes szám, és a csapat kifejezés ekkor még indokolatlan volt velük kapcsolatban, hisz az összes hangszert egyetlen úriember, jelesül Martin Hamiche szólaltatta meg. 2015-ben aztán tényleges zenekarrá formálódtak, három tag is csatlakozott főhősünkhöz, így ő le tudta adni a szólógitár kivételével a többi hangszert. Manapság nem számít kuriózumnak, hogy a banda énekesi posztját egy hölgy tölti be. Marion Bascoul a vokalizáláson túl ritmusgitárosként is tevékenykedik.
A női frontember az extrém stílusokban sem szokatlan, márpedig az Aephanemer melodikus halálmetalban utazik. Ergo Marion nagyrészt hörög.

Már kifejtettem az oldalon a véleményemet a hörgő, morgó, acsarkodó női vokalistákkal kapcsolatban. Röviden: nehezen tudom ezt a tevékenységet összeegyeztetni a nőiességgel. Ennek ellenére mégis elvállaltam a franciák debütáló lemezének ismertetését.
A bandcamp oldalukat nézegetve megtetszett a Niklas Sundin (Dark Tranquillity gitáros) által készített artwork és a digipack CD kiállása.
Főleg a szövegkönyv által takart, de azt kivéve teljes fényében pompázó farkas fej tett rám mély benyomást, melyet logójukkal egyetemben matricaként is eljuttattak hozzánk.
De a booklet is igényes, a lapok/oldalak keretezése elegáns, a szövegek könnyen olvasható betűtípussal vannak szedve. Tehát az a fajta kiadvány, amiért érdemes pénzt adni!
A muzsikára sem tudok rosszakat mondani, csak az a kérdés motoszkál bennem folyamatosan, hogy szükség van-e 2016-ban egy újabb MDM korongra?
Hisz egy, a zeniten jóval túllépett stílusról van szó, mely keretein belül képtelenség valami újjal, frissel előrukkolni. A műfaj mentségére szólva ez kb. az összes keményzenei stílusra elmondható!
Ha viszont mindenféle elvárás nélkül hallgatjuk a Memento Mori címre keresztelt CD-t, akkor megállapíthatjuk, hogy felkészült zenészek alkotják a csapatot, akik nem csak muzsikálni, de dalokat írni is tudnak. Persze van még hová fejlődniük, főleg az utóbbi téren, de bemutatkozás gyanánt ez az 53 és fél perces dalcsokor megteszi.

Összességében megfigyelhető, hogy a franciák bár nagy hangsúlyt fektetnek a stílus alapkövének számító melodikus gitározásra, a skandináv bandákra jellemző borongós, sötét hangvétel rájuk kevésbé jellemző. Hangulatában és zeneiségében is gyakran a power, vagy a heavy metal a mérvadó, amely alapra Marion extrémen vokalizál.
Három nótában pár sor erejéig megpróbálkozik a tiszta/dallamos énekkel is, több-kevesebb sikerrel.
Mindenesetre díjazom a változatosságra való törekvést, és szerintem a jövőben lesz ő még jobb is a klasszikus értelemben vett éneklés terén!



Műszimfós témával indít az Unstoppable, de hamar belépnek a metal hangszerek, Marion pedig férfi kollégáit megszégyenítve hörög. Ráadásul nem is annyira egysíkúan. A szintiszőnyeg végig megbújik a háttérben, a gitárok pedig hozzák a fogós dallamokat. A dob+ a basszus biztosítják az alapokat, megadják a nóták húzását. Így nem csak ez, de a többi tétel is megállíthatatlannak tűnik.
A Sisyphus' Bliss a legrövidebb vokális darab, egyben a leggyorsabb is. Tele fogós, megjegyezhető témával. Martin szólói szintén pengék!
Nem semmi, amit összegitározik ezen a lemezen!
Az ötletes című Hellebore is sodró lendületű, de szerencsére tempó és hangulati váltásokban is gazdag. Ha tiszta, heroikus ének menne a dal zenei alapjára, akkor valami Rhapsody-hoz hasonló himnusz lenne a végeredmény.
A The Oathsworn az egyik leghosszabb és egyben legerősebb tétel. Ebben hallható először Marion tiszta éneke. Először fura volt ez az akcentussal, orrhangon előadott pár sor, aztán rájöttem, hogy bakker, ez Édith Piaf-os!
Hogy direkt lett ilyen, vagy véletlenül, nem tudom. Bárhogy is volt, hallgatásról-hallgatásra jobban tetszik, szinte már várom, hogy a nóta közepéhez érjek!


A The Call of the Wild-ban és a címadóban elhelyezett rövid dallamos énekbetétek sem rosszak, azok inkább power/heavy metalosak.
Azért két instrumentális szösszenet csak becsúszott, nosztalgiaképpen.
A tényleg röpke Ghost a maga akusztikus gitáros mélázásával kis szusszanást nyújt a korong fele táján. A záró Gilgamesh pedig címéhez hűen nagyívű, már-már eposzi méreteket öltő monstrum.

Összességében nekem bejön az Aephanemer bemutatkozó nagylemeze, kíváncsi vagyok, mire lesznek képesek legközelebb!