Amikor a Korn színrelépett az Ibanez K7-es gitárokkal, az nagyon tetszett. Akkor azt éreztem, hogy a metal új korszaka következett el, és a mai napig tartom, hogy a standard E hangoláshoz képest 4 hang mélyítés jót tett a fémzene hangzásának. Nagyon nem így vagyok a nyolchúros jelenséggel. Miért? Mert a H-s hangolásnál még egy öt húros basszusgitár mindig egy teljes oktávval tud a gitárok alá menni hangban. De miért is fontos ez? Azért, mert a zene térbeli hatása fülbarát marad. A sztenderd rock-, és metallemezeket úgy keverik, hogy a riff 1 megy balra, a riff 2 megy jobbra (a felső szólam is jobb oldalon szokott kikötni), a basszusgitár meg marad középen. Így minden jól elválik, egy közepes hallású ember is azonnal hallja, hogy melyik hangszer hol van.
Aztán megérkeztek a nyolchúros balták, és onnantól kezdve beindult egy olyan idióta verseny a gyártók részéről, mint az automata váltóknál... Kinek van több fokozata? Nem tudom, hogy a Lexus, vagy a Merci vezet-e jelenleg 9-cel, de ugyanez van a gitároknál is. Hány húr most a legtöbb egy gitáron? Már nem is tudom, de biztos, hogy nem nyolc.


Hogy a lényegről is beszéljek - vagy már arról beszélek(?) - a Watch My Dying erőssége mindig is az volt, hogy távol tartották magukat a trendektől. Hatásaik természetesen voltak, ahogy mindenkinek (egy-két kivételtől eltekintve), de a harmonikus - diszharmonikus hangzatok, a jól megdöngetett basszer, a fifikás dobok, és Gaobr sokszínű énekhangja egy érdekes ötvözetet kristályosított ki rendre. A Moebiust érzem a csúcspontnak, hiszen ott a korai korszak kisérletei, ritmikai pörgettyűi ütköztek a "Carbon korszak" groove-osságával. Nem szeretem a feldolgozásokat, de a -1 EP-n hallható 3 efféle tétel még nekem is nagyon bejött. Nem csoda, hogy nagy várakozással tekintettem a 4.1-re. No, az nem tudott megtetszeni. És ez sem, pedig már háromszor meghallgattam.

Haragszom a csapatra, mert amilyen egyediek és ötletesek voltak, most olyan szorgalmasan beálltak a sorba a Három Basszusgitárral Zenélünk Klub ajtaja előtt. A nyolchúros gitár mély húrja belelóg a basszusgitár hangmélységébe, így oda az oktávkülönbség. Lehet persze az EQ-val a felharmonikusokat kiemelni, de az nem ugyanaz. A végeredmény egy plasztikus, lelketlen "robothang". Természetetesen lehetne a nyolcadik húrt okosan is használni (Leprous!), de a végig egy húron elhúzott kíséret rém unalmassá, fárasztóvá teszi a hallgatást.
Emlékszem a Moebius filmben Bori Sanyi még a hathúros fekete hangszerén játszott, utána voltam egy koncertjükön, és még mindig az volt neki. Nem sokra rá legyártatta azt a (bocsánat, de) förtelmesen ronda szörnyet, és ezzel az élvezhető gitárhangzás eltűnt a WMD zenéjéből.

A 4.2 EPn a kezdés AZONNAL a Meshuggah-t juttatta eszembe. Tudom, hogy nagyra tartják a svédeket a nógrádiak, és ezt remélem nem tartják majd sértőnek, de ideje lenne továbblépni, mivel a Meshuggah szerintem mélyen beleragadt az egyébként annak idején nagyszerű Nothing által ütött bombatölcsérbe. Vannak ugyan magasabb szólamok, de a riff - lábdob összeragadás adott, és hát ugye a gitárok hangmélysége is.
Az ének viszont hamisíthatatlan Hiinaar. A Csukott szemekben nagyszerűen átjön ez, és a dallamos ének is jó, bár ismerjük Gaobr ide illő véleményét saját magáról. De bízvást állítom: nincs itt semmi gond.
A kiállós, akusztikus, effektelt részek tetszettek, azok mindig is ütöttek náluk. A Kő alatt kezdése varázslatos például. A metalos részek alá húzott szintiszőnyeg is totál rendben van.

A 18 perces kiadvány egysége tapintható, hiányolom viszont az olyan dalokat, mint az Elsőbbségi, a Nicht vor dem Kind, a Carbon, a Moebius, Az utolsó hívás, a Holtsúly, a 2359 vagy az Éter volt. A Meshuggah Nothing lemeze 15 éves lesz, vagyis azt utánozni ma már nem számít újításnak. Most természetesen sarkítottam, ez utóbbi mondatom rájuk húzott része csak részigazság. Nem rossz ez az EP, de nem is a tőlük elvárható ámulatba ejtés. A 21-ik században már annyi minden történt a zenében, hogy ennél többet, vagy mást kell csinálni.