Walls of Jericho (1985)
Jelen írásom a Burning Sun Fanzine második számában jelent meg először, ám úgy döntöttem, hogy a mai napra való tekintettel szélesebb közönség előtt is megosztom, hogy ezzel is tisztelegjek e klasszikus előtt. Noha a nyugatról átvett halloween divat nekem nem jelent semmit, a Helloween, mint az örök első kedvenc bandám már annál inkább. Ne egy megszokott lemezismertetőre számíts, hiszen az igen csak bő lére eresztett cikkben az albummal kapcsolatos érdekességek kapják az igazi főszerepet.
 

Az Iron Fist és a Powerfool tagjaiból összeállt hamburgi együttes már a megalapításától fogva ígéretes tehetségnek mutatkozott, éppen ezért történhetett meg az, hogy a Noise Records által 1984-ben kiadott Death Metal válogatáslemezre egy Weikath (Oernst Of Life) és egy Hansen (Metal Invaders) szerzeménnyel is felkerültek. A válogatás egyfajta terepfelmérés is volt a kiadó részéről, nem titkolt szándék volt „letesztelni” a rajta szereplő bandákra mutatkozó igényt. Miután a Helloween sikeresnek bizonyult, szerződést kötöttek egy 5 számos kislemezre, ami 1985 márciusában bukkant fel a lemezboltok polcain. Röviddel a Helloween névre keresztelt EP megjelenését követően, a német négyes szembenézhetett a régen óhajtott kihívással: egy teljes nagylemez felvételével és kiadásával.
Miután az említett kislemez nagyon jól fogyott, sőt, újranyomást is igényelt, nem volt kétséges, hogy az akkori kiadó, a Noise Records minél előbb piacon szerette volna látni a folytatást. Így történhetett meg, hogy 7 hónappal az első kiadvány után, egészen pontosan 1985 októberében napvilágot látott a csoda, az örök őserővel tomboló speed metal alapvetés, a Walls of Jericho. Noha az eredeti 9 dalból álló lemezt az angol gyermeknóta, a London Bridge is Falling Down indítja és ágyaz meg a mennydörgő Ridge the Sky-nak, a későbbi nemzedékek inkább – köztük jómagam is – a CD-s kiadáson szereplő dalok sorrendje szerint ismerik az albumot. A 85 tavaszán megjelent EP-ről átemelt Starlight-ot indító, a Halloween III című filmből kölcsönzött, azóta egyébként Helloween szállóigévé vált „happy-happy halloween” betéttől kezdődően emlékezetesen és kíméletlenül száguldó remekmű, örökre meghatározta a speed metalnak nevezett műfaj hangzását. Mindezt úgy, hogy a csapat tisztán speed lemeze kizárólag ez, a bemutatkozó album volt.
 

További nagy fegyverténye volt ennek a felállásnak, hogy két átlagon felüli dalszerzővel is rendelkezett. A Weikath-Hansen páros itt még ugyan együtt alkotott, de halványan már felfedezhető volt a kettejük stílusa közötti különbség, ami így végül az utóbbi úriember távozásához vezetett. Habár mind a ketten oszlopos tagjai voltak a zenekarnak (valamint zenekarvezetői ambícióik révén további súrlódások terhelték a barátságukat), és több tételt is társszerzőként jegyeznek, vitán felüli, hogy a lemez talán leglegendásabb tétele az említett Ride the Sky, ami egy jellegzetes Hansen szerzemény. A már csak a címe miatt is kultikus Heavy Metal (Is the Law)-ról sem szabad elfeledkezni, amit a legtöbben szintén a gitáros/énekesnek tulajdonítanak, de valójában ennek a nótának a kottáját nem lehet kizárólag Hansen dicsőségcsarnokában kiállítani.

Az igazság az, hogy az említett dalt később riválisává érett szerzőtársával közösen jegyzi, valódi csapatmunka eredményeként. Az, hogy a Helloween-t sokan mégis többnyire a majdani Gamma Ray vezérrel kötik össze azért érdekes, mert az igazán poweres dalok java, amelyekben már hallhatóak azok a jellegzetes Helloween-es ismertetőjegyek (súlyos, fogós, gyors, együtténeklős) melyek a mai napig meghatározzák a zenekar stílusvilágát, nem csak Hansen, hanem Weikath szerzemények is. A Reptile például egyértelműen poweresebb, de a Guardians epikus refrénje, feledhetetlen pozitív hangulata, illetve a How Many Tears száguldó, keserű témát feldolgozó, de mégis örökre megjegyezhető nagy ívűsége valamennyien szerves részei a Helloween által nyújtott eufórikus érzésnek, illetve a Walls örökérvényűségének. Külön érdekesség a How Many Tears-el kapcsolatban, hogy azt Michael a korábbi, „Powerfool” nevű bandája számára írta (csak úgy, mint az EP-n szereplő, 1979-ben született Murderer-t), az itt hallható változat egy jelentősen átdolgozott verzió. Eredetileg balladának indult, ennél fogva nem is illett az album fénysebességű és agresszív összképébe, a korai alakjához képest jelentősen megváltozott. Nekem valahogyan az-az érzésem, hogy ha a Walls of Jericho-ról beszélek, akkor feltétlenül kapcsolatba kell azt hoznom a fentebb már emlegetett első kislemezzel is. A Victim of Fate-ben hallható ördögi nevetést nem más adja elő, mint az album producere, Harris Johns. Johns fájdalmas kacajának hitelességét feleségének rákos betegségéből adódó aggodalma és szívfájdalma adja. Sajnos a hitves sorsának alakulásáról nincs tudomásom, de az alapvetően mindig jókedvű szakember ezzel lehetőséget kapott arra, hogy megörökítse és kiadja magából a felgyülemlett összes keserűségét. Említésre méltó érdekesség ezen felül a lemezre hetedikként felkerült Gorgar című szerzemény is, ami a világ legelső beszélő flipper játékgépéről szól, a nagyjából 14.000 példányban legyártott, 1979-ben piacra dobott Gorgar-ról.
Ha már a dalok mögötti jelentésről van szó, mindenképp érdemes néhány szót ejteni azok szövegeinek jelentéséről. Amíg a korszak legtöbb bandája metalról, ivászatról, fantasy történetekről és a sátánról énekelt, addig a Helloween már az első lemezével is képes volt túlmutatni a műfaj nagy közhelyein. No, nem arról van szó, hogy az említett témák ne lettek volna itt is közkedveltek, éppen ellenkezőleg! A hamburgiak egyik legszebb bája mindig is az volt, hogy képesek voltak, és mind a mai napig képesek egyszerre rendkívül komoly és rendkívül komolytalan szövegekkel előállni. Példának okáért a flippergépről megénekelt, komolytalan szövegű Gorgar mellett ott van a Reptile, ami Michael elmondása szerint az AIDS-ről szól.
 

Jerikó falai nem csak a szigorúan pengető, Iron Maiden-es játékú Michael Weikath, a maga nemében egyedi és utánozhatatlan, mindig energikus Kai Hansen, a hihetetlen gyors dobolásáról ismert Ingo Schwichtenberg (nyugodjék békében), valamint a karakteres megszólalású Markus Grosskopf által diktált ütemek és dallamok egész sorai alatt omlottak le, hanem az amerikai származású Harris Johns producer segítségével megalkotott a hangzás elsöprő ereje által is. A „segítségével” szó azért nagyon fontos, mert bár Harris Johns volt a kijelölt stúdiós szakember, az album hangvilágának alapjait mind a csapat utasításai szerint fektették le. Weikath később egy interjúban elárulta, hogy habár Johns másképp szándékozta keverni a lemezt, végül mégis a zenekar akarata érvényesült, miután Karl Walterbach (a Noise Records főnöke) külön utasításba adta, hogy a Helloween elképzelései szerint történjen minden, az ugyanis már bevált, jól eladható volt. Ugyanakkor Kai visszaemlékezéséből az is kiderül, hogy a vad gitárhangzás viszont kizárólag Johnsnak volt köszönhető. A nyersebb, húzósabb gitárok által előadott riffek agresszivitása, ám a szólók mégis precíz, de szélsebes, a csapat néhány évvel későbbi power metalos diadalmentét előrevetítő dallamossága, Ingo kíméletlen püfölése és lüktető duplázása, a basszusgitár önálló, dallamos, jól kivehető megszólalása az idők végezetéig ott tombol az ember hallójárataiban. Ha csak egyetlen hangra gondolok, azonnal libabőrös leszek!
 

Nem számítva a kazetta változat gyártása során történt kisebb balesetet, amelynek eredményeképpen rengeteg első sorozatú szalag „A” oldalára felkerült a Celtic FrostMega Therion” albumának első oldala, a Walls of Jericho jó eladási mutatókkal rendelkezett. A Noise szokásához híven pontos adatokat nem közölt a zenekarral, de egyes meg nem erősített források szerint csak az első kiadásból több mint 500.000 példány talált gazdára. Az album sikerét az is jól mutatja, hogy a kezdeti bakelites, kazettás megjelenését követően, 1987-ben az akkor még luxusnak számító CD-n is alakot ölthetett. Mivel a digitális hanghordozó jóval több játékidő rögzítését tette lehetővé, további dalokkal bővülhetett az album. A kiadó, hogy az új formátumban való beszerzésre is ösztönözze a rajongókat, a korábban megjelent Helloween EP több nótáját is feltette a korongra, a Judas kislemez azonos című tételével egyetemben. Az igazsághoz ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy a német nyomású CD már a második ilyen kiadás volt, az elsőt az amerikai Combat Records követte el, de a rajta szereplő dalok megegyeztek az eredeti bakelit és kazetta verziókon hallhatókkal, ilyen értelemben tehát nincs eltérés a többi formátumú első kiadás között. Japánban csak az európai megjelenést követően három évvel, 1988-ban jelent meg az album, méghozzá a Victor Entertainment gondozásában. Ez a Noise Records féle CD kiadás nótáin felül tartalmazta a Keeper of the Sevens Keys II időszakában rögzített, Michael Kiske énekes által írt Don’t Run for Cover című szerzeményt. Jelentősen kilógott a sorból, de mint mindig, a japán igények szerint a helyi kiadáson szerepelnie kellett egy ráadás dalnak.
Ezt csak a 19 évvel későbbi, Sanctuary Records féle, 2 CD-ből álló kiadás volt képes felülmúlni, ami a csapat 2002-ben megjelent válogatásáról, a Treasure Chest-ről emelt ki néhány remixelt változatot (Murderer, Ride the Sky), illetve az említett Judas EP „picture disc” változatáról további két élő felvételt is tartalmazott (Ride the Sky, Guardians). Az élő verziókkal kapcsolatosan megjegyezendő, hogy nem voltak „tényleges” koncertfelvételek. Valójában a dalok stúdió verzióinak „közönség hanggal” kibővített változatairól van szó, csak úgy, mint a Heavy Metal (Is the Law) eredeti verziójának esetében. Hogy erre miért volt szükség azt nem tudom, viszont a tagadhatatlanul jó hangulatú, „eredetinek” tűnő csalások sok rajongót megtévesztettek és megtévesztenek még ma is. Az említetteken felül szerepel rajta a Weikath nevéhez köthető Oernst of Life című tétel és a Metal Invaders demója, mindkettő az 1984-ben megjelent Death Metal válogatásról került rá a bővített kiadásra. Végül, de nem utolsó sorban, a fiúk első kislemezén megjelent Suprise Track is utat talált a második ezüstkorongra. Ez egyébként egy viccnek szánt karácsonyi ének, ami szintén jól szemlélteti a Helloween alapkövének számító humort. Szerencsére ide már nem tették fel az amúgy jelentősen kilógó Don’t Run for Cover-t, hiszen az a kiadó által megjelenített második Keeper album újrakiadásán kapott helyet.
 

Tévedés lenne ugyanakkor azt állítani, hogy a lemezt kizárólag a rajta hallható muzsika teszi kultikussá. A hibáktól ugyan nem mentes, ám mégis ikonikus, feledhetetlen albumborítót azaz Uwe Karczewski festette, akivel a fiúk a néhány hónappal korábban megjelent kislemezük kapcsán is dolgoztak. Mivel Uwet jól ismerték, helyi srác is volt, könnyű volt vele dolgozni. A festmény nem csak a Kai Hansen által kitalált, az EP borítóján is látható „Fang Face” nevű kabaláról híres, hanem a Jerikót ábrázoló, ám a valóságban a német kettéosztottságot szimbolizáló berlini fal lerombolását is hivatott volt megjeleníteni. A menekülő, falról lehulló figurák mind-mind a hatalom embereit szimbolizálták, a kép tehát lényegében az ő bukásukról, egy nemzetet kettéválasztó zsarnokság előrevetített bukásáról szól. Szinte már-már prófétai látomás volt ez, hiszen a kontinens kettéosztottságát jelképező fal ledöntésére négy évvel később, 1989. november 5-én ténylegesen sor került. Érdemes tudni, hogy bár a borító elképzelése Michael Weikathtól származik, ő maga egy cseppet sem szerette Fang Facet, egyszerűen feleslegesnek gondolta a létezését. Egy későbbi interjúban az okát is elárulta: „Miért lenne szükségünk nekünk is egy Eddiere ha a zene, amit játszunk amúgy is nagyon jó?”. Nem csoda hát, hogy „agyarpofa” jelenléte tiszavirág-életűnek bizonyult, nem vált a banda vizualitásának állandó képviselőjévé. A szörny eredetéről tudni kell, hogy azt eredetileg egy maszk ihlette, amelyet Kai jó barátja, Piet Sielck (Iron Savior) hozott magával egy amerikai útjáról. Kainak nagyon tetszett a figura, ez adta az ötletet a teremtmény megalkotásához. Habár a Helloween nem tartott rá igényt, a kabala sorsát ez nem pecsételte meg, hiszen a Gamma Ray-nek továbbra is ez a fő figurája. Kai és Fang Face közös útja biztosan nem ér véget.

Az örökérvényű zene ismérve az, hogy évtizedekkel a megjelenése után is képes ugyanolyan energiával megszólalni, és a rögzített dalok is képesek ugyanazt a hatást elérni, amit a saját korukban. Ezek mind-mind jellemzőek erre a lemezre, amely kiállta az idő próbáját, sőt mondhatni reneszánszát is éli. Az első daltól az utolsóig, a Walls of Jericho a műfaj történelmének egyik legeslegnagyobb klasszikusa, amely nem hiányozhat semmilyen, magára valamit is adó metal rajongó gyűjteményéből. Jerikó falai 30 év után is képesek ugyanazzal az eget rengető lendülettel leomlani…
Helloween_Walls_of_Jericho_1985
Kiadó:
Stílus:
Speed Metal
Értékelés:
 
Pont
: 10 / 10
 
Külalak
: Gyönyörű
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.Walls of Jericho
2.Ride the Sky
3.Reptile
4.Guardians
5.Phantoms of Death
6.Metal Invaders
7.Gorgar
8.Heavy Metal (Is the Law)
9.How Many Tears
Írta:
pzoltan
2016. október 31., hétfő, 14:35
Facebook:
pandeamonium 2016. november 15., kedd, 21:45
pandeamonium
Csatlakozott:
2014. március 15.
Hozzászólások: 14
Az I Want Out power metal lenne? Na, ezt sem gondolom, szimpla happy metal, semmi súly, erő, energia nincs benne. Persze ettől még kiváló szám, akarcsak az Eagle, no, de a Keepereket nagyon szarul keverték anno, pont a dög veszett ki a hangzásból sajnos.

A power metal számomra a Metal Church, a Sanctuary/Nevermore, a Helstar, az Innerwish, a Lord vagy a Vicious Rumors. A Helloween inkább a Better Than Raw óta kacérkodik a powerrel egy-egy dal erejéig, mi több, a 7 Sinners az egyik legsúlyosabb alkotásuk. A legviccesebb, amikor a Wisdom-, Hammerfall-féle, limonádé HM bandákra aggatják rá az euro power metal címkét. :-D
pandeamonium 2016. november 15., kedd, 20:39
pandeamonium
Csatlakozott:
2014. március 15.
Hozzászólások: 14
Válasz pzoltan üzenetére:



Azért az sem szabad elfelejteni, hogy az EU powernek egyik fő jellemzője a sebesség, amely műfajt a Helloween alkotta meg. Tehát lényegében arról van szó, hogy a speedes elemek legalább annyira az EU power fő ismérvei, mint az Iron Maiden ikergitárjai.
Most így hirtelen próbálok bármelyik általam kedvelt EU power bandától keresni egy olyan albumot, ami semennyire nem speedes, de igazából nem tudok még csak felidézni sem.

Úgy alapvetően a német heavy metalra jellemző a gyorsabb tempó (már ha csak az ősök őséről, a Fast as a Shark-ról beszélünk is!) valamint a dallamosság. A Grave Digger, a Scanner (mondjuk náluk az első album a speed, aztán jönnek be a poweresebb hatások) vagy, hogy a méltatlanul elfeledett nagyszerű underground klasszikus, a Stranger "The Bell" című lemezére utaljak hirtelen.
Ugyebár a speed metal meghatározása szerint "gyorsan játszott heavy metal" és pontosan ez hallható a Helloween EP-n és a Walls of Jericho-n is. Már beköszönnek azok a stílusjegyek, amikből így utólag már látjuk, hogy a tényleges európai power előfutára volt (Guardians, How Many Tears), de a tényleges powert az Eagle Fly Free vagy az I Want Out testesíti meg tökéletesen. Ebben keresendő a Helloween műfajteremtő ereje. Tulajdonképpen ezeknek a magjai már az első két kiadványon is jelen vannak, de akkor még egyértelműen speed metal a játék neve.

Az már persze más, hogy ez később az általam olyan nagyra tartott Deris nevével fémjelzett korszakban szintén megmaradt, hiszen a sebesség - a fenti okok miatt is - legalább annyira része az EU powernek, mint a többi, nagyon markánsan alakot öltő stílusjegy (legyen szó akár a gyakori duplázóról vagy a fülbemászóan dallamos refrénekről). Ha belegondolsz, igazából szerintem te sem tudsz olyat ma ismert EU power bandát mondani, akiknél ne lennének meg ezek. Bár én nem kifejezetten szeretem, de ott van a Rhapsody, a Blind Guardian, a Stratovarius, aztán a Freedom Call. S aztán ott a Gamma Ray, amit szintén imádok! Szélsebes, speedes, de mégis power az egész. Tele van mind gyors nótákkal, de igazából a karcosság az, ami hiányzik belőlük - a Gamma Ray-ből értelemszerűen nem. Ez megvan a Walls of Jericho-n és persze szinte minden további Helloween albumon (a Pink Bubbles és a Chameleon most kivétel), de a dallamokból a kislemezen és az első nagylemezen közel sincs annyi, mint a későbbi mutatványokon - azok már power, ugye.


Ne viccelj, a The Bellnek semmi köze a speed metalhoz, a Helloweenhez pedig végképp! Egy rém arctalan, unalmas album lötyögős középtempóban, nem is értem hogy jönnek ide?!
pzoltan 2016. november 8., kedd, 08:26
pzoltan
Csatlakozott:
2015. november 12.
Hozzászólások: 22
Válasz pandeamonium üzenetére:

"Mindezt úgy, hogy a csapat tisztán speed lemeze kizárólag ez, a bemutatkozó album volt."

Itt sem mindegyik dal speed metalos, bár nyilván azok dominálnak: ha a bónusz Judast nem számítjuk, akkor 9 számból "csak" 5 tisztán gyors, hisz a POD-nek csupán a szólórészében van egy hosszabb tempóváltás.

De pl. a Rabbit lemezen 12-ből 7 speedes, ami az arányokat tekintve elég markáns. Ugyanígy a Straight 13 tétele is 8 gyors darabbal büszkélkedhet. Sőt, kis túlzással a Pink Bubbles is egy egész szapora album (a slágeressége ellenére!), mert ugyan kizárólag a Someone's Crying a trad. speed himnusz, ám összesen a 11-ből 7 bőven gyorsnak számít.
m/


Azért az sem szabad elfelejteni, hogy az EU powernek egyik fő jellemzője a sebesség, amely műfajt a Helloween alkotta meg. Tehát lényegében arról van szó, hogy a speedes elemek legalább annyira az EU power fő ismérvei, mint az Iron Maiden ikergitárjai.
Most így hirtelen próbálok bármelyik általam kedvelt EU power bandától keresni egy olyan albumot, ami semennyire nem speedes, de igazából nem tudok még csak felidézni sem.

Úgy alapvetően a német heavy metalra jellemző a gyorsabb tempó (már ha csak az ősök őséről, a Fast as a Shark-ról beszélünk is!) valamint a dallamosság. A Grave Digger, a Scanner (mondjuk náluk az első album a speed, aztán jönnek be a poweresebb hatások) vagy, hogy a méltatlanul elfeledett nagyszerű underground klasszikus, a Stranger "The Bell" című lemezére utaljak hirtelen.
Ugyebár a speed metal meghatározása szerint "gyorsan játszott heavy metal" és pontosan ez hallható a Helloween EP-n és a Walls of Jericho-n is. Már beköszönnek azok a stílusjegyek, amikből így utólag már látjuk, hogy a tényleges európai power előfutára volt (Guardians, How Many Tears), de a tényleges powert az Eagle Fly Free vagy az I Want Out testesíti meg tökéletesen. Ebben keresendő a Helloween műfajteremtő ereje. Tulajdonképpen ezeknek a magjai már az első két kiadványon is jelen vannak, de akkor még egyértelműen speed metal a játék neve.

Az már persze más, hogy ez később az általam olyan nagyra tartott Deris nevével fémjelzett korszakban szintén megmaradt, hiszen a sebesség - a fenti okok miatt is - legalább annyira része az EU powernek, mint a többi, nagyon markánsan alakot öltő stílusjegy (legyen szó akár a gyakori duplázóról vagy a fülbemászóan dallamos refrénekről). Ha belegondolsz, igazából szerintem te sem tudsz olyat ma ismert EU power bandát mondani, akiknél ne lennének meg ezek. Bár én nem kifejezetten szeretem, de ott van a Rhapsody, a Blind Guardian, a Stratovarius, aztán a Freedom Call. S aztán ott a Gamma Ray, amit szintén imádok! Szélsebes, speedes, de mégis power az egész. Tele van mind gyors nótákkal, de igazából a karcosság az, ami hiányzik belőlük - a Gamma Ray-ből értelemszerűen nem. Ez megvan a Walls of Jericho-n és persze szinte minden további Helloween albumon (a Pink Bubbles és a Chameleon most kivétel), de a dallamokból a kislemezen és az első nagylemezen közel sincs annyi, mint a későbbi mutatványokon - azok már power, ugye.
pandeamonium 2016. november 8., kedd, 02:35
pandeamonium
Csatlakozott:
2014. március 15.
Hozzászólások: 14
Jó kis írás, csak úgy süt belőle a rajongás, tetszett!

Viszont ezzel kevésbé értek egyet:

"Mindezt úgy, hogy a csapat tisztán speed lemeze kizárólag ez, a bemutatkozó album volt."

Itt sem mindegyik dal speed metalos, bár nyilván azok dominálnak: ha a bónusz Judast nem számítjuk, akkor 9 számból "csak" 5 tisztán gyors, hisz a POD-nek csupán a szólórészében van egy hosszabb tempóváltás.

De pl. a Rabbit lemezen 12-ből 7 speedes, ami az arányokat tekintve elég markáns. Ugyanígy a Straight 13 tétele is 8 gyors darabbal büszkélkedhet. Sőt, kis túlzással a Pink Bubbles is egy egész szapora album (a slágeressége ellenére!), mert ugyan kizárólag a Someone's Crying a trad. speed himnusz, ám összesen a 11-ből 7 bőven gyorsnak számít.

Az azonban igaz, hogy talán a Helloween EP/Walls-páros hangzása volt a leghorzsolóbb a teljes diszkóban, e kettő állt a legközelebb a korabeli thrash metalhoz, és ebben nagyban közrejátszott Kai nyers "kappanéneke" is.
\m/
pzoltan 2016. november 2., szerda, 17:12
pzoltan
Csatlakozott:
2015. november 12.
Hozzászólások: 22
Köszönöm szépen a kedves véleményeket! Öröm látni, hogy nektek is olyan sokat jelent ez az album, mint nekem - mondjuk én elvakult vagyok az egész bandával kapcsolatban! hehe!
Minden Burning Sun lapszámban akad egy ilyen cikk, a mostaniban épp a Time of the Oath van terítéken, illetve a következőhöz is elkészült már. Az még egyelőre titok. :-) facebook.com/burningsunzine
mike666 2016. november 2., szerda, 10:36
mike666
Csatlakozott:
2009. május 19.
Hozzászólások: 487
Kb 8-9 lehettem, amikor iskolai farsang ürügyén vetettem anyámmal egy Helloween pólót, és az eladó ránksózta mellé a Walls of Jerichót is ilyen magyar hamis kazettán. Hónapokig azt hallgattam utána. Azt hiszem, Hurrikán volt a bolt neve.
Dina Ivory 2016. november 2., szerda, 08:07
Dina Ivory
Csatlakozott:
2015. augusztus 6.
Hozzászólások: 1312
Nagyon jó,érdekes átfogó írás a Helloweenről és a bemutatkozó nagylemezükről!! Első "találkozásom" a zenekarral annyi,hogy tizenéves koromban a társaságunkban volt egy srác aki nagy Helloween őrült volt ,ha emlékem nem csalnak még Helloween pólója is volt!Nekem csak átmásolt kazettáim voltak :-D
Még több ilyen hasonló írás jöhet :-)
Armand 2016. október 31., hétfő, 16:05
Armand
Csatlakozott:
2016. május 7.
Hozzászólások: 149
(gun) (b) (gun) (b) (gun) (b) (gun) (b) (b) (b) (b) \m/ \m/ \m/ \m/ \m/ \m/ \m/ \m/ \m/ \m/ \m/ \m/ \m/Bolyhos képű kiscsikó korunkban az ilyen zenék (Anthrax: Among The Living, Testament: The Legacy, Paradox: Heresy, Forbidden: Forbidden Evil, Stormwitch stb…) hatására kezdtünk el „zene” bohóckodni. Nekem tőlük a Keeper Of The Seven Keys I-II. viszi a pálmát, főleg az I. Hogy azt mennyit hallgattuk. El is morzsolok egy könnycseppet a söröm mellé  Az írás meg klaffa.
\m/ \m/ \m/ \m/ \m/ (b) (b) (b) (b) (b) (b) (b)
Koncertek
© 2001-2024 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.173 seconds to render