Kíváncsi vagyok, hogy az 55 percnyi tartalommal bőven megtöltött debütalbum után miért gondolta úgy a philadelphiai Coffin Dust, hogy death/thrash/crossover zenéje megfér 28 percben (ha az intrót és a feldolgozást nem számítom). Ha sziklakemény thrash tűzijáték szórná a szikrákat, ez a hossz mindenképpen pozitívum lenne, de a helyzet az, hogy nem annyira koncentrált vagy sűrű a zene, hogy a lemez ne bírna el lazán még 3-4 számot. Főleg a debüt után tűnik az Everything is Dead inkább egy EP-nek. Azt viszont végképp nem értem, mi szükség van egy 34 perces lemezen 5 percet egy feldolgozásra pazarolni. Imádom a Slayer Metal Storm/Face the Slayer dalát, és a fiúk is nagyon jól játsszák a nótát, sőt az Arayás sikolyt is tökéletesen leutánozza az énekes, de a fennmaradó saját anyag messze nem bír akkora jelentőséggel, mint a bemutatkozó album. Az ember egyszerűen hiányérzettel marad.


No de, nézzük akkor, mit is kínál az idei kiadvány. Egy felejtős intró után az Autopsy-ra vagy korai Carcass-ra emlékeztető riff helyezi azonnal kényelembe az embert a Gore Ensemble című dalban (ez nem a War Ensemble átirata), melyet érdemben ruháztak fel azonnal ható, vérpezsdítő zenei pillanatokkal. A Carcass és Exhumed jelleg éppúgy benne van ― főleg a pörgetéseknél, agyafúrtabb death metalosabb részeknél ―, mint a punkosan egyszerű lendület vagy a középtempós riffelés. A Commander Exhumer nyitó riffje talán a legjobb az egész lemezen, a death metal sötétebb ösvényeire tesznek vele kitérőt, s végül punkosabb alapokon, bőgő-úthengeren keresztül folytatódik, majd (túl) hamar véget is ér.



A Stiff and Cold kezdése akár Carcass is lehetne, de a folytatás sem gyenge, a gitárjáték továbbra is sokkal többet felmutat ötletek terén, mint sok hasonszőrű banda, akiknek lemezeibe innen-onnan belefüleltem. Az elismerést elsősorban olyan megoldások váltják ki, amelyekre a dal hallgatása közben nem is lehet számítani. A szóban forgó szerzemény közepén egyszer csak tempót és dallamot váltunk, ráadásul a beérkező új téma ugyanolyan fogós és izgalmas, mint az előző. Aztán a remekül eltalált beteg dallamvilág után a punk visszaveszi az irányítást, de ez utóbbi sem minősül időhúzásnak. Szólók terén igen tehetséges a csapat, emelnek is a kompozíciók minőségén, bár értelemszerűen jóval kevesebb van belőlük, mint az előző lemezen.



Olyan kevés dalt pakoltak az új anyagra, hogy mindegyiket kénytelen vagyok megemlíteni, hogy legyen miről szót ejteni. Az előzetesen is kiadott The Living Coffin egy rövid, de annál ütősebb tétel. A dal agyafúrt, nyakatekert vezérfonala mindenképpen az asztalra csap. A címadó bő 9 perce zárja a kurtára faragott lemezt, a dalban kivetnivalót nem találok, a grindos örlésekre, thrashes csapásokra, punk kalapálásra minduntalan dúdolható dallamok, néhol fenyegető gitártémák épülnek, de még egy szép szóló is hallható benne. A vokál a magasabb fekvésű rikácsolás/üvöltés és hörgés közepette is képes fülbemászó dallamokat produkálni, bármennyire is túlzásnak tűnik ez a jelző. Tökéletesen illik a zenéhez.



A 2014-es debüttel a banda kimutatta a foga fehérjét, az elvárhatónál jóval több kitűnő ötlettel szolgált, és a folytatás is ebben a szellemben történt, csak sokkal rövidebb ideig. A dalok a debüthöz hasonlóan erősek, tetszetősek, azonnal rájuk lehet hangolódni, de valahogy a bemutatkozást mégis valamivel tartalmasabbnak érzem. A dalok mindenképpen megérdemelnének egy nyolcast tőlem, de a hiányérzetért további fél pontot vagyok kénytelen levonni.

A kazetta itthon beszerezhető a Neverheard Distro-tól.