Azzal kezdeném az ismertetőt, hogy általában a crossover/thrash műfaj, amely értelemszerűen a punk egyszerűségét is magán hordozza, valahol az érdeklődésem látóhatárának szélén található, és többször száműzetik e határvonalon túlra, ám az old-school death metallal való ilyetén keveréke azonnal a kerítésen belülre rántja a Coffin Dust nevű zenekart. A zenekar idei anyagára véletlenül bukkantam, hírszerzés közben, s bár a borító és a műfaj leírása nem keltette fel az érdeklődésemet, mégis belefüleltem, mert a kíváncsiság nem hagyott nyugodni, és egészen meglepődtem azon, amit hallottam. Aztán lám, milyen a sors, néhány hónappal később nálam landolt a banda mindkét lemezének promója a Neverheard Distrónak és Káger Balázsnak köszönhetően.

Kezdjük először is a magával a zenekarral. Nyílván amerikai csapatról van szó, akik 2010-ben verbuválódtak, de már számos bandát megjártak korábban (például Exhumed), majd azonnal elkészítettek két splitet és két kislemezt. 2014-ben aztán megszületett a szóban forgó This Cemetery, My Kingdom című debüt CD-je, majd idén az undergroundban ismét virágkorát élő hanghordozón, azaz kazettán is kiadták. Az itt hallható 55 perc egyáltalán nem tűnik hosszúnak, mert minden dalban nyomós érvekkel támasztják alá a létjogosultságot. Az általam eddig hallott hasonlóan hullarabló megközelítésű bandák jobbára az igénytelen és a szürkénél is szürkébb zajongásról szóltak, amitől öt perc elteltével menekülhetnékem támad. Nem is vitás, hogy lennie kell olyan csapatoknak is, akik igazi zenében gondolkodnak, akármi is legyen a műfaj, amihez hozzányúlnak. Nagyon is ügyesen felépített, ötletes dalokkal állt elő a Coffin Dust a bemutatkozó lemezén.


Már első hallgatásnál szembeötlött, hogy a fiúk tudják, illetve, nem csak tudják, hanem érzik (és ez a fontos!), hogy a műfajok kereszteződésében állva, melyik úton hány lépést érdemes tenni, hogy megnyerő legyen a végeredmény. A punkos pőreség hál’ istennek semennyire nincs eltúlozva, ahol a tika-tika tempó dominál, ott annak az ereje és értelme is megvan. Ráadásul úgy képesek a death metalosabb témákkal fuzionálni a dolgot, hogy a végeredmény mindvégig izgalmas marad. Azonnal ki kell emelnem a remek gitártémákat. Nem ostoba húrkínzás zajlik, és arról sincs szó, hogy a kosz/káosz versenyen a dobogóra szeretnének állni, hanem intelligens (!), fogós témákból, riffekből, gitárharmóniákból (!), bőgőfutamokból, azonnal megkapó ötletekből gyúrtak épkézláb és zenei (!) tételeket. Hallgasd meg a Mary Jane Rotten Crotch vagy a Bone Head agyat legyaluló, ám a brutalitás ellenére itt-ott akár dúdolható témáit, de még az alig két perces Homicidal Tendencies nótában is olyan riffre bukkan az ember, hogy alig várja, hogy újra meghallgassa. Az utolsó előtti The Portal in the Crystal Casket szintén a kiemelkedő dalszerzést igazolja.



A basszusgitárról minden alkalomról említést teszek, ha rendesen hallom a lemezen, itt viszont azt is mondhatnám, hogy a gitárral egyenértékű szerepet tölt be. A ritmusszekció rendesen megdörren, és ez az energiától duzzadó death metalos alap még a korai Death vagy akár a Carcass híveinek is megdobogtathatja a szívét, anélkül, hogy másolásról beszélnénk. A nyolc perc fölötti címadó pedig a háromnegyedóra elteltével is tud újat mutatni, erős témákat felsorakoztatni, amelyekből nem hiányzik az a leheletnyi vészjósló jelleg, amit annyira tudok szeretni. Egyébként is, a dalok tele vannak meglepetésekkel, hol a dupla lábdob középtempós, lánctalpas menetelése, hol egy doomos belassulás, hol egy nyakatekert gitártéma, vagy hirtelen tempóváltás… valami mindig akad, ami felemeli a zenekart azok közé, akiknek albumai odafigyeléssel hallgatva is élvezetet nyújtanak. A felsorolásból szándékosan kihagytam a szólókat, hiszen azokat külön ki kell emelnem. Húrtépés helyett egyéniséggel bíró fogós dallamokat írtak, amelyekre az ember menten felkapja a fejét.  A vokált pedig a magasabb tartományokban való acsarkodás és a mély hörgés váltakozása teszi ki, ezzel kellően kiegészítve a zenét.  Tehát, sokkal több van ebben az 55 percben, mint amennyi egy részeg headbangeléshez elegendő lenne. 



A komoly hozzáállás, a tehetség és a görcsmentes, őszinte játék azonnal szembeötlő a Coffin Dust zenéjében, amit, megvallom őszintén, nem feltételeztem volna (de örülök, hogy időnként leromboltatnak az előítéletek…), szóval, le a kalappal! Kívánom, hogy a jövőben gyakrabban érjen hasonlóan kellemes meglepetés. Most mondhatnám azt, hogy nagyon kíváncsi vagyok, mit hoznak ki legközelebb, de az a helyzet, hogy már a 2016-os lemezt is ismerem, úgyhogy a következő kritikámban arról is kifejtem a véleményem.



A kazetta itthon beszerezhető a Neverheard Distro-tól.