A HP-n több hozzászólásomban is méltattam már a The Wounded Kings nevet, azt az angol zenekart, amelyik nálam 2014-ben az év legjobb lemezét tette le az asztalra. Az In the Chapel of the Black Hand és a Consolamentum című páratlan kincsek még az elképesztő hangú Sharie Neyland énekesnővel készültek. Mindkét ritka gyöngyöt a doom metal legelőkelőbb, legegyedibb lemezei közé sorolom. Ami pedig azóta történt a zenekarral, azt mély szomorúsággal vagyok kénytelen tudomásul venni. Az első csapás Sharie Neyland kiválása volt, ami elindította a megállíthatatlan folyamatot a feloszlás irányába. George Birch visszatérése ugyan tökéletes megoldásnak tűnt, valami azonban beárnyékolhatta a zenekar ténykedését, hiszen több jel is arra mutatott, hogy valami nincs rendben.

Bár hivatalosan nem erősítették meg, a közösségi oldalukon elejtett mondatok alapján arra is lehet következtetni, hogy anyagilag is csak nagy erőfeszítések árán és külső segítséggel voltak képesek talpon tartani a zenekart. Az új lemez kiszerelése is szegényesebb az előző CD-khez képest. A kettőbe kihajtható vékony papírtok mellé egy bookletet igazán tehettek volna, ám lehet, hogy ez is csak egy az árulkodó jelek közül. Ennek részleteibe nem lenne méltó belemenni, de annyit megjegyeznék, hogy a mai értékválsággal küzdő világ még a metalon belül is undergroundnak tartott régiókat sem kíméli. Ez alatt azt értem, hogy a sokat emlegetett telítődés és a követhetetlen kínálat miatt az ember mohóvá válik, csak úgy habzsolja és teszi túl magát a lemezeken, és már semmi nem lesz elég jó neki. Türelmetlenné, felszínessé válik a zenehallgatás, és egy-két próbálkozás után már le is mond egy The Wounded Kings kaliberű zenekarról, mert „nincs ideje” arra, hogy belemerüljön, hiszen ott várja a másik száz új lemez. Így javarészt azok a kiadványok maradnak szem előtt, amelyekkel nem kell annyit „kínlódni”, míg megnyílnak, mint ezzel, holott így az esélyt sem adja meg a zenekarnak az érvényesülésre. A meg nem értett, de amúgy jobb sorsra érdemes alkotások pedig elsikkadnak, és megmaradnak annak a néhány maroknyi embernek, akik ellenállnak az őket is vadul támadó kísértésnek, amelyet a korszellemhez igazodó magatartás malma őröl.


Igaz, Steve Mills csapata sem hajlandó megkönnyíteni a zenehallgató dolgát, az új lemezen is legalább tucatszor rágtam át magam, míg megláthattam annak igazi arcát. Ez az a zene, amibe vagy fejest ugrik az ember, vagy a közelébe se megy. Érzések, hangulatok által gerjesztett képsorozatot, apró zenefoszlányokból szőtt hálót egyszerűen csak akkor lehet igazán átérezni, ha az ember, képletesen szólva, a zenének kölcsönzi asztráltestét, hogy létrejöhessen a kapcsolat. Steve Mills zsigeri módon érzi ezt a zenét, magától értetődően áramlik belőle a nyers, sötét, morózus doom. Meglepne a dolog, ha ez a természetes forrás a The Wounded Kings feloszlásával kiapadna. Biztos vagyok benne, hogy hallani fogunk még a tagokról innen-onnan.

Halk gitárral és George Birch bűvös hangjával indul a Visions in Bone nyitó tétele, a majd’ 14 perces Beast. Az első néhány hallgatásnál hiányzott a csapatból távozott énekesnő teljesen sajátos, félelmetes orgánuma, még akkor is, ha a visszatérő George Birch hangja is teljesen egyedi és tökéletes ehhez a szenzációs zenéhez. Ami viszont közös a két énekes hangjában, az a delejező jelleg, ami képes az ember karján az összes szőrszálat megfeszíteni. Míg Sharie Neyland hangját valósággal megszállta egy boszorkány szelleme, addig George Birch hangja mintha a múltból szólna hozzánk, vagy ősi kápolnák téglái közül. Mindenképpen hallani kell! Ez a ködfátyolon keresztül hozzánk szóló éteri férfihang néha egyenesen síron túlinak tűnik. Régi felvételeken fennmaradt, ma már nem élő ember rejtélyes énekének benyomását kelti, annak dallamaival együtt. Elsőre hihetetlennek tűnik, hogy ezek a dallamok gyökeret tudnak verni az ember emlékezetében, pedig valamilyen szokatlan formában dúdolhatóvá válnak, és elkísérnek még akkor is, ha épp nem szól a fülünkbe a zene.


A lemez szövegei leginkább a halál témájával, az ember gyászhoz való viszonyulásával, a szeretett hozzátartozó elhunyta okozta érzésekkel foglalkoznak, amelyeket a nagyszerű Kingdom közepén hallható roppant hangulatos és hatásos narráció pozitív mondanivalója enyhít, és szinte csalogatóan invitál a túlvilág birodalmába. Azonnal a legutolsó YOB lemez sejtelmes narrációja jutott eszembe, amely a valóság fogalmát taglalja, hisz még annak hangszíne is megegyezik az itt hallottakkal. Az ilyen apróságoknak tűnő részletek nagyban hozzájárulnak a hangulat kialakításában, és ugyanez zeneileg is tetten érhető egy-egy szólóban, sajátos dallamban, templomharang-kongatáshoz hasonló témákban, harmóniákban vagy egy halk akusztikus kiállásban. Steve Mills riffjei pedig szokásukhoz híven nyersen, érdesen, organikusan szólnak, szinte felmarják a talajt maguk alatt, sebeket tépnek fel, mégis kísértetiesen fülbemászóak – nehéz ezt megfogalmazni. Nagyon nagy szó az, hogy riffjei igazi dalokká érnek. A kedvencem a lemezről a Vultures: káprázatos riffek, izgalmas és változatos dobjáték és elképesztően mélyen dohogó basszusgitár. A szám második felében pedig olyan vaskos riffek és harmóniák fokozzák az egyébként is szenzációs dalt, hogy ezt zene nélkül nehéz elképzelni. Az elmondottak egyébként igazak a teljes lemezre, a dobos hóhérbárdszerű leütései különösen hatásosak.

Távolról sem vontatott vagy egyhangú doom metal hallható a Visions in Bone öt szerzeményében, még ha elsőre annak is tűnik. Aki különlegességre vágyik, vagy rejtett kincsre szeretne bukkanni, hallgassa meg a csapat utolsó lemezét. A pontszám csakis az előző két lemezhez mérten 9-es (ami így is magasan kiemelkedőt jelent), a színtér sok másik képviselőjéhez viszonyítva, és maga a zenekar életműve egyben abszolút megérdemli a maximális pontszámot. A doom metal hálával tartozik a zenekarnak mindazért, amit hozzátettek a műfajhoz.

(U.I.: Ilyesmihez ritkán folyamodom, de hadd álljon itt néhány kép Dartmoorról, ahonnan a zenekar származik, hátha segít elképzelni, miféle tájakkal rokon a szóban forgó zene.)