A rémálmok megfestőjének, az egyébként festészetet sosem tanult, gyakran alulértékelt Zdzisław Beksińskinek festményeivel éppúgy gyakran találkozhat a metal kedvelő, mint Gustave Doré illusztrációival, még ha nem is tud róla. Mivel nem áll távol tőlem a vizualitás, ezért meg kell valljam őszintén, gyakran csábítanak magukhoz az ismeretlen bandák ilyen jellegű külsőségekkel, mint a Vénusz légycsapója néven ismert húsevő növény a nektár édes illatával áldozatait. Amióta megpillantottam az amerikai מזמור (továbbiakban Mizmor) zenekar második kiadványának festményét, azóta kerülgetem az anyagot, míg végül nem tudtam ellenállni és magába szippantott. A lemez A.L.N. névre hallgató művészurunk munkája, aki éppúgy rajongója a szürrealitásnak, mint a híres festő és pontosan ugyanúgy mosódtak el a profilképei a magas páratartalomnak köszönhetően, ahogy azt régen Nagaarumnál tapasztalhattuk. A projekt indulásáról és egyéb dolgairól vajmi kevés tudnivalót sikerült összegyűjtenem, feltételezhetően a kezdetet a 2012-es, a projekttel azonos nevű lemez jelenthette. Maga a Mizmor szó és eredeti írása héber eredetű, jelentése pedig egyszerűen: zsoltár.
    A Mizmor hosszabb kihagyás után tért most vissza, teljes erőbedobással és intenzitással, hogy kellemesen kellemetlen zenei keverékével utat találjon sérülékeny lelkünkhöz és jól meg is szorongassa azt. A lemezen jó arányban, egységessé válva keveredik a black metal, a drone/doom, a sludge és minden más, amit megkíván ez az abszurd világ. A bő órás játékidő meditatív, baljóslatú hangokkal indul, szépen lassan felfúvódva, mint Beksiński festményén az idővel mindent kitakaró, hatalmas fekete fej. A 13 perccel nyitó Woe Regains My Substance azonban nem várat sokat a robbanásra sem, amint a tempó beindul, az elszenesedett, üszkös romok közül előbújnak a gyors témák, hogy utána nem sokkal át is adják a helyüket a föld mélyéből felböffenő riffeknek és a károgást váltó túlvilági hörgéseknek. Ezek szép lassan egyre morbidabb, sejtelmesebb zörejekbe úsznak át, hogy a dalt ismételten a black témák zárják. Nem rossz szerzemény ez, de egyszerűen túl nehéznek, elérhetetlennek érzem az album elején, ami meglehetősen nehézkessé tette az ismerkedést. Ha kicsit hátrébb szerepelt volna a lemezen, addigra megfelelő hangulatba kerülhetnénk hozzá, de ez így elég erős kezdés. Ezek után viszont jön az A Semblance Waning, ami megfontolt, akusztikus kezdésével és barlangi trolloknak hétköznapinak számító hangzásával már egyértelműen utat talált a kellően kérgessé vált szürkeállományomhoz és könnyedén elringatott. Persze ez az a fajta ringatás, amit egy csecsemő élhet át egy talpig feketében állócsúfságos boszorkány kezében, akinek a tekintetében már látni a jövőt: amint elalszol, párnát szorít a fejedre. Lassú morajlások, visszhangzó sikolyok, a végtelenségig kifacsart és elnyújtott gitárhangok gondoskodnak róla, hogy ebbe az élménybe az utolsó bélbolyhocskádig beleremegj. Nem ússzuk meg a gyors részt sem, ami ezúttal is a megfelelő helyen ültet minket rémálmaink hullámvasútjába, a dal pedig pofátlanul egyszerű és pofátlanul erős doom meneteléssel ér véget, méltó szintre emelve az egész tételt. A.L.N. vokalizálása számomra egyébként példa értékű, egyszemélyes projektben öröm azt hallani, hogy a magas sikolyoktól a legmélyebb hörgésig mindenre képes egy torok és ezt mindig ki is használja. Erről a leginkább a The Serpent Eats Its Tail győzhet meg minket, aminek van is rá ideje a közel negyed órás játékideje alatt, amin én egy cseppet sem unatkoztam. Lágyan, majd hatalmas riffel nyit a dal, bármely funeral doom zenekar megirigyelhetné súlyosságát és monumentalitását. Torz ebben a dalban minden, de mégis olyan egységet alkot, hogy észre sem vesszük az idő múlását közben, de mindez igaz az egész lemezre. Az Inertia, An Ill Compeller elődjeivel ellentétben azonnal a képünkbe tolja bűzös, izzadt testét és az emberi agresszió ősöktől eredő mivoltával szembesít minket. A lemez végén a Bask In The Lingering vár minket, aminek lassú felvezetése után ismét elsodor minket az önmaga szörnyűségétől elegáns black metal, aminek monoton haláltusája után már csak a kétségbeesés hangjai várnak ránk és legvégül a sötét némaság.
    Méltó helyre került ez a gyönyörű műalkotás ennek a lemeznek a fedelén, megadva a megfelelő hangulatot, mélységet és szürrealitást, amit a Mizmor is képvisel. A kiadvány minőségileg végig olyan stabil, mint a galaxisokkal búgócsigázó fekete lyuk, de ugyanakkor olyan nehéz is, épp ezért nem egyszerű feladatot ró a hallgatókra, érdemes kivárni hozzá a megfelelő időt, időszakot, amikor Beksiński féle arctalan, romok között bujdosó, jellem nélküli szolgaként tudjuk alárendelni magunkat, hogy leteríthessen és trófeaként emelje magasba a fejünk. A Yodh egészben fogyasztandó, egységes produkció, ami fullasztóan indul és később meg is fojt, de minden pillanatában őszinte és lélekből fakadó.