Úgy tűnik a Fates Warning kezd visszaállni a gyakoribb lemezkiadásra…
Harmad annyi idő telt el a friss mű és az előző korong megjelenése között, mint anno a Darkness in a Different Light és elődje esetében. Számszerűsítve kilenc helyett három. Ennek ellenére szerencsére nem egy gyorsan összetákolt album lett a Theories of Flight! Bár Frank Aresti csak pár szóló erejéig tudott hozzájárulni a munkálatokhoz, legalább annyira gitárcentrikus lett a "repülős” lemez, mint a borítója alapján szintén szárnyaló Darkness…
Melyért megjelenése idején kimondottan lelkesedtem, de nem 100%-osan állta ki az idő próbáját. Mondjuk még ma is erősnek tartom, csak épp nem 10, hanem inkább 8,5-9 pontosnak. Ha FW, akkor az én ízlésemhez, lelkivilágomhoz az A Pleasant Shade of Gray, Disconnected, Fates Warning X hármas áll legközelebb. Azok maximális teljesítmények számomra.
Különleges, sötét atmoszférájukhoz nagyban hozzájárult a samplerek, billentyűk bátor használata. Ezeket a megoldásokat hiányoltam a legutóbbi korongról és sajnos a Theories of Flight-ról is gyakorlatilag száműzve lett az elektronika.

Persze ez legyen a legnagyobb gondom! Ugyanis ha a nóták jók, akkor mindegy, hogy milyen eszközökkel érik el a jóságot. A From the Rooftops olyan hangulatos témával nyit, ami igazi FW esszencia.



Jarzombek finom dobolása tanítani való, Ray érzelmes dallamai viszont nem. Technikailag nyilván utánozható/megtanulható, de csak ő képes ekkora lélekkel énekelni! Ráadásul ezúttal jóval több a fogós, slágeres refrén. Sőt, rég hallhattunk már ennyi háttérvokált náluk. Szerintem pályafutásuk legpopulárisabb lemezét, az 1991-es Parallels-t idéző megoldásokkal van teli a friss opusz. A Seven Stars és az SOS zenei és vokális téren is slágeres, fülbemászó. De Alder mindegyik szerzeményben hatalmasakat dalolászik.
Gondolom, nem leszek egyedül véleményemmel, miszerint a The Light and Shade of Things a valaha írt egyik legerősebb daluk. Egyértelmű Pink Floyd ihletettségű, a kezdése és a zárása Gilmour-ék legszebb hagyományait idézi. De a lendületes középrész sem piskóta. Ray meg mekkora refrént hoz már! Zseniális, 1000 pontos! Nekem az olyan sorok ugyancsak szimpatikusak, mint a kezdő versszak:

„You confess a lot of things
But you confess alone
The absense of a person brings
The burning question home”

De a komplett dalszöveg nagyon rendben van! A végére olyannyira túlcsordulnak az érzelmek, hogy felüti fejét a giccsveszély. De mielőtt ez megtörténne, visszatérnek a floydiánus vonalhoz, és olyan szépen ér véget a nóta, mint ahogy elkezdődött. A White Flag prog. power metalja jóval kevésbé hat meg, a másik 10 perc fölötti monstrum pedig a kelleténél több Dream Theater párhuzamot tartalmaz.
A kettő közötti Like Stars Our Eyes Have Seen is egy fémesebb, lendületes szám, viszont a refrénje szinte poposan simulós, rögtön rögzülő fajta. A töredezett témák miatt ezt mondanám összességében a legmodernebb hangszerelésűnek.
Az utolsó, címadó tétel egy valóban szárnyaló, roppant hangulatos instrumentális darab. Méltó zárás.


Paradox módon gitárszerető emberként pont a gitárokkal nem vagyok kibékülve. A szintén Ray Alder vezette Redemption új lemezén is sokalltam a hathúrosokat, itt ugyanaz a helyzet. Hiába, hozzám közelebb áll a már említett triumvirátus szellősebb soundja. És az ott hallható visszafogott pengetések. Az A Pleasant… és Disconnected albumokon alig akad 1-2 szóló. DE!!! Pont emiatt élményszámba mennek Matheos ujjgyakorlatai. Szinte alig várom, hogy felcsendüljenek, jellegükből (nem virgázós, hanem dallamos, lassan előadott témák) fakadóan hangulati csúcspontokat jelentenek az ominózus korongokon. De a FWX is jobban bejön ebből a szempontból, pedig ott már szinte minden nótában van szóló. De másmilyenek, mint a Darkness… és a friss CD-n találhatók.
Jahhh, és Joey Vera bőgőjét én a helyükben előrébb kevertem volna.
Persze ezek teljesen szubjektív érzések.

A Fates Warning továbbra is komoly minőséget képvisel, csak rám már nem gyakorolnak akkora hatást, mint régebben. Ezzel együtt van olyan jó a Theories of Flight, mint az aktuális Redemption, úgyhogy a 9 pöttyöt bevésem.

u.i.: Ray Alder egy kincs!