Az 1995-ben alakult (akkor még Silent Agony néven működő) Age of Agony-t egészen biztosan nem kell senkinek bemutatni, hiszen nevük jobbára egybeforrt a magyar death metallal. A most megjelenő ötödik stúdiólemezükkel az első világháború témaköréhez nyúlnak, méghozzá nem is akármilyen tálalásban.
„A verdruni húsdaráló” – ezzel a jelzővel illetik Nagy háború egyik legvéresebb ütközetét. Noha a nyitónóta nem arról a csatáról értekezik, a húsdaráló fogaskerekei minden mellébeszélés nélkül ott őrölnek az ember fülében, ahogyan ez a középtempós nóta előrecammog. A csaliként bedobott súlyos középtempó után mintegy becsapódó gránátként pörög előre az album, melyhez a valóságos gőzkalapács erejével lesújtó riffek mellé a jobb szárny irányából támadó szólók mégis erősítést nyújtanak, nem engedik lapossá, egydimenzióssá válni a további szerzeményeket. A dallamos betétek a legvadabb, zsigerien mély death metal vokálok és kíméletlen gitárbombák zárótüzében sem sorvadnak el, pedig egyik-másik riff géppuska erejű golyózápora még akár ezt is indokolttá tehetné.
Miközben a fiúk zenészi teljesítménye újabb magaslatokra hág, az érett, átgondolt tételeket alább nem apadó színvonal és hangulatfokozó szólók ékesítik, már-már slágeresen (természetesen annak műfaji értelmében), de semmiképp sem giccsesen vagy megalkuvóan. Kapaszkodókból, fogós témákból sehol sincs hiány. Még a por és füstfelhők felől felhangzó, a lövészárkokat szétszaggató gránátok csapásai után bombatölcsérekben fekvő haldokló sérültek jajveszékelésére emlékeztető káoszt megidéző vokál-zenei páros együtthatása mellett sem. Mindezek összessége a kissé több mint 9 perces zárótételben csúcsosodik ki, ahol az Age of Agony legénysége teljesítőképessége csúcsán állva nem csak haragszeres tudásáról, de hangulatteremtésben való jártasságáról is tanúbizonyságot tesz.
A For the Forgotten nyilvánvalóan nem az a jellegzetes „egy tégla egy pofon” death metal album, a zenei változatosság, a kegyetlenül súlyos, brutális, ám mégis fogós szerzemények könnyen a műfaj hazai trónjára ültetik a szerzőket. Noha nekem az előző lemezek kevésbé tetszettek, jelen esetben egyértelmű előrelépést érzek, méghozzá úgy, hogy a zenekar egy jottányit sem enged az eredeti irányvonalából. A változatos, mégis egyenletes színvonalú nóták a falhoz szögező megszólalás mellett nehézbombázóként hasítanak szét, akár csak a végzetes géppuskatűz, ami darabokra szaggatta a háború katonáinak testét.
A fent leírtakból tehát jól látszik, hogy a harcokat vidám himnuszokként megéneklő zenekarok tévednek. A háborúban nincs öröm, nincs önfeledtség. A háború durva, nyers, kegyetlen, kíméletlen módon dönti romokba az emberi életeket, ragadja el a legkiválóbbakat, hoz végleges pusztulást az értékekre. Éppen ezekből következőleg érzem azt, hogy a zalai kommandó brutalitása a témával szembeni hitelességének záloga is. Ki merem jelenteni, hogy mestermű született.
A cikkben leírtakkal teljes mértékben egyetértek!
Szerintem is mestermű született.
Aki a műfaj szerelmese, és lehetősége van rá, vegye meg az albumot (1500 ft), ezzel is támogatva a csapatot.