Öt esztendő telt el a legutóbbi Textures album óta, ami kicsit soknak tűnhet (mondjuk minden relatív, lásd Metallica, Tool), de ennek az volt az oka, hogy a hollandok egy kettős lemezen dolgoztak, melynek első rész, a Phenotype február elején jelent meg. A folytatás (mily meglepő, Genotype címen fog futni) még idén várható.
És érzésem szerint nagyon jó lesz!
Honnan veszem ezt?
Onnan, hogy a fenotípus igencsak erősre sikeredett.
Olyannyira, hogy számomra ez a korong jelenti eddigi pályafutásuk csúcsalkotását. Pedig arallu72 sztereotipikus megnyilvánulását, tévképzetét megcáfolva sem tizenéves nem vagyok, sem „totyom potyom pali”, aki keresi nemi identitását…
De úgy tűnik valami miatt egyesekből komoly ellenszenvet vált ki ez a lemez, nascence speciel „igazi selyembe csavart fémzene… köcsögmódra” jelzővel illette ugyanazon HP fordulóban. Nincs ezekkel gond, nyilván nem érezheti mindenki ugyanazt egy-egy album hallgatása közben!

Ahogy nagy levegővétellel nyitja Daniel a lemezt, sejteni lehet, hogy nem dallamos énekkel fog kezdeni. És valóban, ordít, mint a fába szorult féreg, a Dualism-ös formájához képest magabiztosabban. Azért amikor először előveszi egy röpke mondat erejéig tiszta orgánumát, újfent meggyőződhetünk róla, hogy ez az ő igazi terepe! Ráadásul nem csak extrém vokalizálásban, de a szó klasszikus értelmében vett éneklésben is fejlődött. Hatásai, mint ahogy magáé a zenekaré is, tetten érhetőek, de kit érdekel ez, ha egy zenei/hangulati szempontból ennyire színes, változatos anyagot szállítottak le?



A slágeres New Horizons is bővelkedik hangnemváltásokban és tempó tekintetében sem áll rá a szokásos, djentes középgyors betonozásra. A csordavokálok/bekiabálások pedig nálam mindig nyerők, szerencsére több dalban is élnek ezzel a lehetőséggel a srácok. Nem úgy, mint a Meshuggah, akik valami miatt eléggé leszoktak róla a zseniális első két lemezük utáni kiadványaikon. Egyébként nem egyszerű bekategorizálni a Textures zenéjét. Mert ugye ott vannak az egyértelmű djent-es elemek, de szerintem nem szimpla djentelést művelnek. A Metal Archives progresszív metalcore címkével illeti őket, ők maguk szimplán metalként tekintik muzsikájukat facebook oldalukon. Az biztos, hogy sok stílusból merítenek. A Shaping a Single Grain of Sand 3. perce táján akkora thrash-es vágtába kezdenek, ami bármelyik Bay Area csapat becsületére válna.



A korong két monstrumának számító Illuminate the Trail és The Fourth Prime meg olyan prog. rock/metalos, jazz fúziós gitárszólókat tartalmaznak, amik szintén nagyon komolyak. A leállós, atmoszférikus betétek és a diszkrét kütyü használat is kimagasló dalszerzői képességekre vallanak.
A két instrumentális tétel szintén szimpatikus számomra. A Meander egy dobon előadott szösszenet, míg a Zman egy billentyű, azon belül is zongora által dominált, filmzene szerű andalgó. Amit lesz, aki giccsesnek fog találni, szerintem viszont szép. Egyszerű, érzelmes, sallangmentes melódia.
A záró Timeless pedig úgy építkezik, hogy a közepétől rendesen katartikussá válik.

Természetesen várom a beígért folytatást, és per pillanat el sem tudom képzelni, hogy a Genotípus gyenge legyen. Ugyanis nagyon egyben van most a társaság, amit kiválóan bizonyít ez a kreatív, dalközpontú korong.