Mint az újonnan visszatérő madarak égből pottyanó ajándéka, úgy landolt nálam egy újabb Atomic Stuffos kiadvány, amikkel bevallom őszintén és cseppet sem       szégyenkezve, időnként hadilábon állok, de a promóciós anyagok elkapkodását illetőleg kedves kollégáim is úgy tologatják ezeket a lemezeket egymásnak, mint a játékvilág kritikusai az éppen aktuális Call Of Duty epizódokat… Az orosz rulett végén tehát bánatosan fogtam kezembe a lemezt és egészen sokáig ültem rajta. Persze el kell fogadni, hogy nem feltétlenül a metal világ koronázatlan királyainak lemezei landolnak nálunk, hülyén is venné ki magát a századik tíz pontos kritikánk, úgyhogy fejest ugrottam az olasz Raging Dead bemutatkozó kiadványába, ami nem is olyan vészes…
    A műfajt illetve már elkezdtem bizakodni, mivel az olasz okkultizmusnak a klasszikus metal világban egyedül az angol lehet némileg vetélytársa, a vastag misztikummal átitatott horror erőssége a csizmalakóknak, főleg a 80-as években tudtak ezen a téren kedvemre való produkciókkal előrukkolni mint zene és mint filmek területén. Nagy rajongója vagyok a gyakran méltatlanul elhomályosított giallónak, ami a horrornak egy igazán olaszos változata és ez a műfaj is kitermelte a maga remekműveit, gondolok itt Lucio Fulci, Mario és Lamberto Bava, vagy Dario Argento időnkét vitatható minőségű, de egyedi hangvételű filmjeire, ahol a boszorkányság és mágia kényelmesen megfért a krimi és a gore mellett.
    Tehát a zenekar hagyományok terén nem áll rosszul, persze aztán rá kellett döbbennem, hogy édes hazájuk helyett inkább más nemzetek babérjait részesítik előnyben, példaképeik sokkal inkább a Murderdolls, Misfits zenekarok, de olyan bandákat és jelenségeket is gyakran emlegetnek, mint Rob Zombie és Marilyn Manson. Persze gondolom ezek csak személyes hősök lehetnek a zenekar tagjain belül, mert hangulatban a brigád alig hoz többet egy mezei punk zenekarnál, ami horrorisztikus szövegekkel és a nagyi eperdzsemjével kifestve akarja eladni magát ebben az alig 20 percnyi kiadványban. Persze látszik a srácokon, hogy csak csajozási szándékkal élnek a külsőségekkel és azokra hajtanak, akik épp csak annyira akarnak rossz fiúkkal randizni, ami még anyucinak is elmegy...
    A lemez egy rövid intróval kezdődik, amiben pár sort hallhatunk az angol költő, Samuel Taylor Coleridge egy verséből, utána pedig azonnal a lecsóba csapunk a Scratch Me c. szerzeménnyel. Metalos hangzás, lüktető és egyszerű riffek, ahogy azt egy punk bandától elvárhatjuk, az abszolút pozitívum pedig a Cloud Shade művésznévre hallgató énekes teljesítménye, aki rettentő karcosan tolja az arcunkba, már-már hardcore vonalat idézve minden mocskát. A dalt jó kis refrénnel is sikerült megtoldani, amit söröskorsóval a kezünkben, részeg haverokkal karöltve jobban el tudok képzelni, mint bármilyen más, félelmetesnek mondható közegben. Ugyanezt a hangulatot hozza a rá következő Anathema is, amit aztán sikerült a középszerűségbe taszítaniuk két olyan dallal, mint a rövid, de jelentéktelen Redemption, aminek még az is érdekessége, hogy akármivel hallgattam, valahogy sokkal rosszabb volt a hangzása. A Nightstalker olyan deszkás-amcsis-punkos cucc, amiből a világ már kapott épp eleget, de még így is élvezhetőbb elődjénél. A lemezt záró Vengeance thrash metalos kórusainak, lendületének és ismételten Cloud hangjának köszönhetően egy egészen elsöprő erejű punk nóta, bár táncoló és testrészeiket potyogtató holtak helyett itt is egészen mást tudok elképzelni célközönségként. A dalba került egy-két gitárnyúzás is, amit akár minden dalban ellőhettek volna, kerülendő az időnként feltűnő unalmat, ami azért egy 20 perces kiadványon nem épp bíztató.
    Szóval Raging Dead: punk-rock olaszhonból, s nagyot téved ki valami félelmetesre, vagy újra gondol.