Szerintem felesleges a
Nadirral kapcsolatban hosszasan elmesélni a mérföldköveket, amik mögöttük vannak, hiszen a hazai színtér egyik ismert és elismert bandájáról van szó. Talán csak annyit szögeznék le, hogy kitartásból és tenniakarásból mindig is példát tudtak mutatni a kortársaknak. A
Nadir nem az a banda, amelyik az interjúkban azt sírná el időről-időre, hogy nehéz a zenész sorsa, vagy hogy milyen nehéz finanszírozni egy zenekart. Egyvalami mozgatja a tagságot, és az az alkotásvágy.

Számomra egy lemez kivételével a zenekar neve mindig egyet jelentett a minőséggel. Az
Exitussal nem tudtam mit kezdeni, mind a hangzása, mind a témák távol állnak tőlem a mai napig. Mikor erről beszélgettem egy másik metal magazin munkatársával, ő annyit mondott, hogy többször kell meghallgatni. Mondom, már meghallgattam vagy négyszer. Mire ő: az kevés. Na jó, gondoltam magamban a "jóra hallgatás" nem az én műfajom, más lemeznek nem szoktam ennyi esélyt adni egyébként sem, tehát számomra az
Exitus marad a 6-7 pontos kategória. Kíváncsi voltam viszont, hogy az ott elkövetett hibákat hogy tudja majd a csapat orvosolni. Egy szó van erre: nagyszerűen.

Az
Exitus hangzásához képest itt minden a helyén van (igen, a dob is). Zeneileg a tőlük megszokott doom - death lánctalpast kapjuk, ami viszont új nekem, azok az atmoszférikus elemek megjelenése, és
Vitya hangjának a sokszínű kihasználása.
Az első két dal egy szimpla felvezetésként értékelhető, túl sok fejtegetni való nincs bennük, megbízható szint, egyfajta lazaságot tükröz. A
The Legacy of Melusine orgona nyitánya után (vagy azzal együtt) viszont jön a pikantéria a jól ismert vontatott doom melódiákal keverve, pluszban pedig a reszelős üvöltés. Egy percnél a bridge részben a kétszólamos gitár sír, amit a refrén old fel. Nagyon érzéki és kifinomult. A falanszterrel bedurvul a tempó, és ez így nagyon jó időzítés. Jól tisztára mossa az agyunkat, hogy felkészüljünk a lemez egyik legerősebb nótájára a
One Species' Fate - Thylacine-ra. Csak két és fél perc, mégis az ember lelkéig hatolnak azok a gitárok. A helyükben húztam volna még kicsit.
A riffek talán a
Karachay The Concrete Lake-ben zúznak legjobban. A kétszólam itt is méregerősen hat. Egyszerű, de hatásos tercelés.
Ezután egy újabb gyors témákat felsorakoztató agyradír jön, kellően megterítve a záró tételnek a
The Sixth Extinctionnek. Kihalás...
Néha bántom a Nadirt azért, meg rövid a játékidő, viszont a dalok is azok, tehát a lemezeiket hallgatva nagyjából az jön át, hogy a csak a legütősebb témáikat dolgozzák abba bele. Ez felfogható tulajdonképpen a letisztulás művészetésnek is, és mivel elég sok téma van belesűrítve ezekbe a fél órákba a végeredmény működőképes marad. A Ventum iam ad finem est egy trilógia része, ez pedig máris újabb dimenzióba helyezi a rövid lemezhosszakat. Értem ez alatt azt, hogy ha rövidnek találják ezt, lehet utána pörgetni a következőt egyből. Remélem, nem kell sokat várni rá...