A fura nevű görög trió első albumát találomra szúrtam ki, tetszett a név, tetszett a borító, és - szerencsére - tetszik a zene is.

Az ilyenkor szokásos bemutatással kezdem, adott három görög fiatalember - Janis Aslanidis (ének, gitár), George Doulkas (bőgő) és Nick Vafeidis (dob) -, akik Thessalonikiben találtak egymásra, s kezdtek zenélni, aminek eredménye 2013-ban egy két dalos EP volt, amit a YouTube oldalukon meg is tudtok hallgatni.
A csapat stílusát leginkább a heavy rock fedi le, amiben természettesen vannak áthallások, azonban a tizenegy számos, közel ötven perces lemezen nagyon jól lehet szórakozni. A nyitó Now You’re Buried Alive mondjuk erős Black Sabbath hatással indul, azonban hajlandó vagyok szemet hunyni a War Pigs-es nyitány felett, mert maga a nóta nagyon is rendben van. A záró Toothless meg a Solitude-ot juttatja eszembe Ozzy-éktól. De fogjuk rá, hogy keretet akartak adni a lemeznek ezzel…

S, hogy mi van a közbülső részen?
Nos, kilenc dal, amiben találni ilyen-olyan hatásokat, ám jóféle ősrock-os, meg rakenrólos megoldásokat is. Jó füstös a Hundred Elephants.
Lehet mondani hasonszőrű bandákat, nyilván találni párhuzamot, mondjuk a Zakk Wylde-féle BLS egyes dolgaival, talán a Clutch rajongók is üdvözölhetnek egy új kedvencet.

Itt-ott találni elszállósabb részeket, mint például a My Evil Ways-ben vagy a How About-ban, de nem ez a legjellemzőbb. Ez utóbbi aztán még a Down-t is eszembe juttatja. S szeretném, ha Anselmo-ék a következő anyagon valami hasonlóval rukkolnának elő.

Stratégiailag jól elhelyezve egy akusztikus gitáros merengést kapunk a Dimachaerus képében, ami bár fura kissé, mégis a lemez egyik erőssége, főleg a változatossága kapcsán.
A bluesba is belekóstolnak a srácok a Sugar Man-ben, s még Joe Cocker neve is beugrik az énekről.
A szöveges videóval megtámogatott Take it for the Aeroplane is egy jó dal. Na, a lényeg a lényeg, hogy minden dalban találok valami tetszetőset!



Janis-nak a torkában ott van Lemmy szelleme, ahogy itt-ott a zenében is felbukkan a Motörhead mocskossága. De gitározni is tud, jók a szólók, a ritmszekció meg példásan alapoz.

A négy-öt perc körüli dalok pont olyan hosszúak, hogy ne kezdjen a hallgató kínosan feszengeni. Ezt is a javukra írom.
A lemez meg szépen szól, sikerült természetes hangzást adni a The Sons of Gaia-nak a szülővárosukban a Valve Studióban. Hogy senki ne fanyaloghasson, jól hallhatóra keverték a basszusgitárt is.
El tudnék képzelni egy hazai bulit...