Fémforgács - Kritika - Zardens - Blackness Unfolds

És kincseim szétszórván hosszú, téli utakon,

Zardens

Blackness Unfolds (2015)

A belga Zardens neve eddig számomra nem sokat mondott, de valahogy már az első dal közben éreztem, hogy ha valami nagy gyalázat nem történik, akkor mint a jó szocialista mesében, utánajárok a bandának! Nos a belga blekkendekkerek 2008-ban kezdtek neki a nehézfém módszeres megmunkálásának, az addigra már menetbe tört Moribund és Delirium szilánk halmain. Az ismerős tagság aztán négy évet készült a Breeding The Dark debütre, ami bár igazán jó album, azért még sok gyermekbetegséggel is rendelkezett. Kicsit kiforratlan volt. Ezek után a főmérnök Warnacht szélnek eresztette a teljes műszakot és új szakemberekkel töltötte fel 2014-ben a kicsiny műhelyét. Egy év elteltével, azaz idén ki is álltak a megreformált nehézfém öntvényükkel, ami a Blackness Unfolds pecsétet kapta meg.

A kettes lemezen alapvetően nem változott a blackes megoldásokkal fűszerezett death vonal, csak kicsit minden téren finomodott az összkép. Hogy e mögött a beérés mögött mennyiben áll a friss tagság, vagy éppen az első lemez gyermekbetegségei mögött mennyire állt a szélnek eresztett bagázs, az nem tudható bizonyosan. Az viszont fix, hogy az egyébként egyáltalán nem rossz elsőlemezes összkép tovább finomodott és kristályosodott. A srácok a Blackness Unfolds-on azt a fajta bombasztikus blackened death vonalat tolják falig, aminek hangulataiban ugyan úgy megtalálható a Dissection, mint a Necrophobic, a Naglfar vagy éppenséggel a Dissection behatások okán felhánytorgatható Thulcandra is. Elsöprő tempó, rifforientált megfogalmazás és fényesre polírozott bitang hangzás várja azt, aki befizet a srácok által kínált utazásra. A hangulatokba az említett nagy mestereken kívül sikerült beszorítani a kései Aeternus-re jellemző misztikumot is, ami kimondottan emeli az összhatás értékét. Mindezek mellé a polírozott megszólalás ellenére is tagadhatatlanul bekúszik a szigorúan elsőlemezes Tribulation kriptabűze is, aminek oka elsősorban Morholt temetői élőholt énekhangjában kereshető. A debütlemez blackesebb éle most sokkal inkább átfordult a death metal irányába, ami a rifforientáltabb gitártémákon és a blastot kevésbé preferáló dobon érhető tetten leginkább. Ja, igen! Kevin Facella dobjátéka bizony az a pont, ahol határozott a technikai előrelépés a kitett Oliwarhoz kiépest. Ez az előrelépés is a technikásabb death felé billenti a mérleget, amibe a black megoldások már csak fűszerként jelennek meg. Egy olyan éjfekete hangulati adalékként, ami egy masszívan sötét aurába burkolja a teljes lemezt, dohogjon közép-lassú, vagy száguldjon magas tempón.

Azt hiszem, hogy igazán jó banda lehet a Zardens, ha ezen a vonalon maradnak. Top lemez lett ez a második nekifutás, ami mögött top produkciós háttérmunka áll. Már csak egy erős management kell a srácok mögé, hogy rövid idő alatt az élvonalba repítse őket. Ha ez elmarad, nos akkor az a legrombolóbb hatás ami egy ilyen technikai és dalszerzői vénával rendelkező csapatot érhet. Érdemes lecsapni rájuk és szerintem lehet figyelni a jövő évi turné és fesztivállistákon a nevet, hátha felbukkan valamerre!