Egész hosszú múltra tekinthet vissza az olasz Embryo zenekar: immáron 15 éve koptatják a hangszereiket és a világ színpadjait, noha a 13.090 Facebook rajongó arra enged következtetni, hogy a világ egyelőre nem akar behódolni a tehetségük előtt. Nem hozta meg az áttörést valószínűleg az alant ismertetett friss nagylemez sem, pedig én mindig úgy képzelem, hogy a zenekarnévvel megegyező című album a nagy dobás, de ha 2015 februárján adták ki, és még nem volt meg a nagy visszhang, akkor már valószínűleg nem is lesz.
Nézzük hát meg közelebbről, mi lehet ennek az oka.

A death metaltól melodeathen keresztül egészen metalcore-ig besorolt stílusú Embryo a 2015-és lemezt ötösfogatként vette fel (elég klasszikusnak tűnő ének-gitár-basszus-billentyű-dob felállásban), ami csak nemrégiben állt össze, csak az énekes Roberto Pasolini (aki valószínűleg nem a brutálismód legyilkolt filmrendező Pasolini fia, mert hát ő tudtommal meleg volt, de legalább könnyű a nevet memorizálni) és a gitáros Eugenio Sambasile tartja a frontot a kezdetek óta. A lemezre 11 dal került fel, de az egész alig lett több, mint 40 perc.
Noha az általuk játszott stílus felett kissé elszállt az idő, az mindenképpen a javára szól a továbbélő zenekaroknak, hogy ők volnának eszerint, akik nem csak egy divatot akartak meglovagolni. Az Embryo lemeze is pár évvel ezelőtt eltűnt volna a hasonló zenei elemeket, külsőségeket és témákat felvonultató bandák tömegében, mostanra viszont bőven túl van a kissé megcsömörlött közönség a melodeath-gyomorrontáson, és akár lehet is örülni egy-egy új alkotásnak. Megjegyzem, a srácok nem is a klasszik svéd vonalat kívánják követni, a booklet szerint legalábbis elsősorban a Meshuggah, a Fear Factory és a Strapping Young Lad az ihlet – erre magamtól nem biztos, hogy rájöttem volna.



Rögtön a nyitó An Awkward Attempt a klipes nóta, noha a videoba nem sok kreativitás szorult: erdőben sétáló lánnyal valami rossz történik, lesz belőle gonoszan néző nőalak, és persze ezzel összevágva a lecsóba keményen belecsapó zenekar, röpködő hosszú haj, headbang, nagyon gesztikuláló énekes, kemény riffek, hörgés, duplázás. Kicsit talán a Graveworm-öt idézi, ahogy az Embryo megszólal, amit gondolom a szimfonikus elemek miatt éreztem így, épp csak a dalírásban maradnak el attól igen messze.
Sajnos az ember már az első szám után sóhajt egyet, hogy ebből se lesz túl sok, ha így folytatják, mert rossznak ugyan nem nevezhető, amit művelnek, sőt, a technikai tudás terén nagyon rendben vannak, épp csak valahogy ürességet hagy maga után az egész. Ja, ezt a befejezésbe kellett volna írni, most lelőttem a poént.


Annak ellenére, hogy a számok meglehetősen rövidek (egyik sem haladja meg az 5 percet), a lemez felénél már nagyon leül és unalmassá válik az egész. Jellegzetes számok nincsenek igazán, épp annyi, hogy zúzós és részben érzelmesebb számok, pl. a címadó dal elkülönülnek egymástól, de mind az itt-ott felbukkanó melodikus, mind az atmoszférikus jelzőt elvitatnám a zenekartól. Ilyen elemekről egyedül a billentyűsnek kellene gondoskodnia, de nem sikerül, sokkal inkább szétesik tőle az egész, mintha ő néhol nem is ugyanazt a számot játszaná, pl. a The End of the Beginning-ben volt ilyen érzésem néhol, pedig alapvetően még az a szám tetszene a legjobban a dallamosnak ható minimális refrénje miatt. Nem tudom, ezt indokolhatja-e, hogy a zenekarnak még túl sok ideje nem volt összeszokni, igazi embrió, ha ha ha.
A végén az I Am Pure Hate a címének megfelelően mérgesre sikerült, ezt a záró dühöngést kicsit találónak éreztem, mert bennem is megvolt, egyrészt az erre elment idő miatt, másrészt, mivel kihagyott ziccernek éreztem több számot is. No mindegy.

Befejeztül: a véleményem már leírtam fentebb. Elég alsó középkategóriás alkotás az Embryo lemeze, persze biztosan ilyen is kell, és lehet a maga értékeiért pozitívan is tekinteni rá, de nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy valakinek az életében eljöjjön az a pillanat, amikor ezt, és pontosan ezt a lemezt szeretné levenni a polcról.