Na, jó ezt most csak azok olvassák tovább akik valóban nyitottak! Aki szegecselt csuklószorítóban alszik, a macskája vas és reggel órákat tölt a corpse paint felvitelével, az lapozzon nyugodtan. Ez most egy olyasféle "személyes hóbort" cikk lesz egy olyan világból, ami nem feltétlen 'forgács kompatibilis, vagy legalább is az átlag metal fül számára nem feltétlen képviseli azt a betonbontó, polgárbelező, és brutálkemény - átmegyekafalon - atomállatvagyok miliőt, ami azért valljuk be 99%-ban jól esik nekünk. Na most ez a kritikaszerűség az a bizonyos 1% lesz... Az ausztrál modern prog., alternatív akármilyen rockba (tényleg fingom sincs, hogy mi fedné a legkorrektebben ezt a vonalat) a Karnivool rántott bele anno. Nyakig. Olyan mód, hogy már magam is kezdem szégyellni a dolgot, de hát mit tehet az ember, ha olyan zenei megoldásokba, érzelmekbe, hangulatokba és zenészi teljesítményekbe fut ezen keresztül bele, ami egy kicsit kiránt a hétköznapi euro kompatibilis metal vonatból, ami egy kicsit felüdít, ami átformál, talán kicsit nyitottabbá is tesz. De legalább is élményekkel gazdagít. A Karnivool után elsőként a kritikám tárgyát ööö... kritikám? legyen inkább "beszámoló" hiszen egy idegen területen bóklászok éppen, és úgy érzem magam, mint eltévedt turista, aki a góbi sivatag közepén hűs oázisra bukkan.

Tehát The Butterfly Effect... No igen, először mikor felkaptam rájuk a fejem és egy kicsit utánuk néztem, meglepődve konstatáltam, hogy szintén ausztrál a csapat. Aztán jött a Birds of Tokyo. Jéééé, hogy ez is ausztrál? No akkor úgy tűnik, hogy van ott a glóbusz átellenes oldalán valami, ami kimondottan sajátos stílusjegyekkel, az európai és amerikai stílustársaktól egyértelműen elütő zenei fogalmazásmóddal rendelkezik. "De mi ez, azt mondjad már!" hangozhat el sokatok fejében a kérdés. Hát, hogy is mondjam. Azt hamarabb el tudom mondani, hogy mi nem. Ugye egyfelől van itt nekünk egy angliai britpop jellegű szarság, olyan bandákkal, mint a The Fratellis, Oasis, The Yellow Oranges... meg a tökömtudja mik, Dunát lehetne velük rekeszteni. Valahogy ez az ausztrál prog.rock-os vonal hajaz erre, de csak nagyon nyomokban. Az angol hidegség, a prosztó, félálomban elgagyogott ének és a britpunk visszamaradt salakanyagától szutykos zenei primitívségtől mentes mindez. Aztán van itt nekünk egy sokkal kézzelfoghatóbb párhuzam, amit az amerikai progresszív modern rockban találhatunk meg. Ugye alap, hogy Three, Coheed and Cambria, The Dear Hunter, Evans Blue és társaik. Na ők azért nem passzolnak igazából, mert az amcsi vonalra jellemző teátrális, túlérzelmeskedett felhang igen messze áll az ausztrál versenytársaktól. Valahogy ez a zenei, érzelmi multikulti olvasztótégely egyfajta generátora a túltolt, sokszor affektáló éneknek, ami mindennél érzelmesebb, mindennél dallamosabb, mindennél jobb akar lenni, ahogy azt már megszokhattuk Amerikától. Aztán van itt nekünk egy szintén szóba hozható vonal, amit a Black Stone Cherry, Stone Sour, Shinedown, képvisel leginkább. Vagy is ebből a vonalból leginkább velük találkozhatott az egyszeri metalvonalról kitekintgető zenevándor. Na ők már egész jó viszonyítási pont, azt leszámítva, hogy a dallamosságon, a rockos technikai és hangzásbeli megjelenésen ők pont egy centivel sem akarnak túllépni. Na az ausztrálok, meg mind hangszerek terén, mind technikai, számszerkezeti megoldásokban igen is túl akarnak lépni. Na ebből rakj össze valamit! Segítek! Tehát egyfajta játéktechnikailag bonyolult(abb), érzelmes, de nem túljátszott, hangszerek terén bátran stíluskereteken átnyúló rockzenéről beszélhetünk. Akkor ez a prog. rock? Igen is, meg nem is. A szó klasszikus értelmében igen, a beidegződött stílus meghatározás szerint nem.

Mondjak már valamit a Final Conversation of Kingsről is? Egész idáig arról beszéltem! Na jó, legyünk kicsit konkrétabbak. Ez a csapat harmadik nagylemeze, ami már így is 2008-as, de ez irreleváns. Talán még inkább meglepődsz, ha azt mondom, hogy ez nem is a legkonzisztensebb lemeze a bandának. Akkor miért erről halandzsázok itt már egy ideje? Mert minden hibája ellenére ez a zeneileg legizgalmasabb, legjobb dalokat tartalmazó megmozdulása a csapatnak. Az első kettő lemezük, a Begins Here és az Imago még egy komorabb, karcosabb csapat képét festette, ami eléggé közel állt a Karnivoolhoz. Kiváló lemezek, azonban a hasonlat kicsit erősebb a kelleténél. A Final Conversation of Kings már messze nem nevezhető sem Karnivool, sem Birds of Tokyo kópiának, akik megint csak zseniálisak, de ők is valahogy a Karnivoolnál kötnek ki összességében, de ez egy másik történet. Nos, a Final Conversation... egy olyan olvasztótégely, ami elsőre minden fentebb szétcincált stílusvonal erényeit, zenei párhuzamait és megoldásait képes egyszerre felmutatni, anélkül, hogy szétesne, vagy hogy identitászavaros katyvasszá válna. A nyitó Worlds on Fire tagadhatatlanul erős Muse hatásán átlépve máris megérkezünk a Jane's Addictiont is pillanatokig megidéző Room Without a View funkys lüktetéséhez, aminek a refrénje akkorát robban, mint egy atombomba, amit felrobbantottak másik 5 atombombával. Energikus, lüktető, felszabadító, pörgős, ha kell bonyolít, ha kell ületet. A The Way zenei vonalon erősen megidézi bennem a Tool, vagy is inkább a Maynardhoz köthető lebegős, progresszívebb zenei megoldásokat. Szépen építkezik, altat, feszültséget épít fel. A refrén ismét felemel, elrepít, kiteljesít. Az ...And the Promise of the Truth trombitás "Stone Sour meets SKA" hatást keltő egyszerűsége, az In The Hands ismét csak Karnivoolos refrénje, a 7 Days progos ritmizálása, vagy a záró Sum of 1 ismét bajnok refrénje mind rabul ejtenek, és nem eresztenek a lemez bő 42 percén keresztül.



Na, ez most mi volt? Lemezkritika? Nem, ez talán nem volt az. Maradjunk abban, hogy egy ismertető. Aki a firkálmányomban megjelenő bármelyik zenekar bármelyik lemezével képes volt megbarátkozni és érdekli ez a vonal, annak bátran ajánlom, na persze a Karnivool alapcsapat mellett a The Butterfly Effect, és a Birds of Tokyo munkásságát is. Jah, és azért 1-2 releváns amcsi csapat lemezét is bedobnám a köztudatba, ha ezek mind megvannak már. A Fair To Midland utolsó két lemeze, a Nine Lashes és az Evans Blue utóbbi lemezi is képesek hasonló élményt nyújtani. Na tessék, ez most így egy jó nagy ömlesztés lett. Tessék ismerkedni, nyitottan fülelni! Ja, a Fair to Midlandot tényleg csak a leginkább vasgyomrú versenyzőknek ajánlom. Az ének nehéz falat tud lenni. Én 'szótam...
 

 

Kiadó:

Village Roadshow Music

Stílus:

modern rock

Értékelés:

Dalok:

Írta:

2015. szeptember 22., kedd, 23:02

Facebook: