Szerintem elég bátor csapat a lengyel Abstrakt, hisz bemutatkozó nagylemezként kapásból egy 74 perces koncept-albumot adtak ki. A banda nemzetisége, a korong hossza és a koncepciózus jelleg sejteti, hogy van némi közük a progresszív stílushoz. Nos, valóban. Ők magukat a prog./post rock/metal halmazba sorolják, ami egész jól lefedi a valóságot. Azzal a feltételezéssel se lőttek mellé, miszerint a Tool, Blindead, Riverside kedvelői valószínűleg érdekesnek fogják találni zenéjüket. Jómagam vagyok az élő példa erre. Igaz, a Limbosis számomra egyik Tool, vagy Riverside lemezzel sem egyenértékű. A Blindead legutóbbi, valljuk be elég sótlan, szürke opuszánál viszont sokkal jobban tetszik. Az album tematikája egy névtelen főszereplő kálváriája köré épül. Aki ébredés után egy rémálomban találja magát. Egy fehér szemű buszsofőr elrabolja, és egy utazásra viszi az ösztönök, gyengeségek, védekező mechanizmusok világába. Tehát ilyen "lelkizős” sztorival állunk szemben…

A szerzői kiadásban megjelent Limbosis külseje sem átlagos. A borítón látható szobrot direkt a zenekar számára készítette egy képzőművész barátjuk, jelesül Beata Hudeczek. A kiadvány igényes digipack, bár szövegkönyvet nem tartalmaz.

A tíz és fél perces Teratoma csilingelő gitárral, lebegtetéssel indít, szóval a post műfajok stílusjegyei köszönnek vissza rögtön a korong elején. Egyébként inkább a post, mint a prog. felé billen a mérleg nyelve a lemez összességét nézve. Sok kitartott hang, harmónia hallható a számokban és szép, andalító betétekben sincs hiány. Krzysztof Podsiadło orgánuma, dallamai is tetszetősek, próbál képességeihez mérten színes lenni. Sokszor wave-es dallamokat hoz, itt-ott olyan csapatok neve ugrik be az ének kapcsán, mint New Model Army, The Cure, Depeche Mode. De egyik pillanatról a másikra képes keményebb vizekre evezni dalnokunk. Az extrémitásig nem jut el, tehát hörgés-morgás-bömbölés-károgás, stb. nem hallható a korongon, de ha kell berekeszt, sőt még fejhangú sikításokkal is riogat. Nem tipikus metal-sikolyok ezek, hanem általában 1-1 sort ad elő magas hangfekvésben. A Teratoma-ban pl. először suttog egy sort, majd miután újra előjön az a rész, akkor már sikoltja. Első pár alkalommal fura volt ez, a későbbiekben is fel-felbukkanó megoldás, de aztán megszoktam, ráéreztem az ízére. Most meg már egyenesen tetszik… :)



Az éneklés mellett hallható néhány rövid szövegmondás/narráció is a dalokban. Meg olyan természeti, vagyis inkább környezeti zajok, ami miatt az ambient is befigyel, mint "adalékanyag”. Már a kezdő szerzeményben is akadnak Tool-os megoldások, de a The Bus még több ilyet tartalmaz. Főleg a nóta második fele emlékeztet Maynard csapatára. E hasonlóságban komoly szerepe van Jakub Puszyński bőgőjátékának. Persze Michał Fiałka, sokszor jól megtört riffjei sem hatnak már újdonság erővel. A lassan csordogáló, misztikus atmoszférájú Clockhouse-ba még diszkréten egy gyerekkórust is beépítettek. Szerencsére sikeresen elkerülték a giccs csapdáját, ami nagy szó, mert 99%-ban giccsbe szokott fulladni a gyerekkórusok csatasorba állítása. Mivel általában ezek külön attrakciót szoktak jelenteni az adott dalon belül. Itt viszont elég jól belesimul a zenébe a kórus, viszont még így is plusz érzelmet, színt visz a nótába. Kiváló arányérzékkel lett beépítve, na!

A Wolf basszusgitáros kezdése rendesen félelmetes, sötét. Aztán azok a mélyen dohogó, lassú dobütések. Erre az újabb 10 perc fölé kúszó monstrumra a Blindead is büszke lenne! 3:30-tól az eddigi legmetalosabb riff dörren meg, rá egy percre pedig belép a szinti egy olyan hatásos hangszínnel, amitől tovább fokozódik a para-faktor. Ez a rész így a 35 fokban is hidegrázást eredményez! És még a duplázót is megdolgoztatja Łukasz Simiński…
És ezt a hangulatot még tovább fokozza Maciej Dados, azokkal a kísérteties zongorahangokkal. Bravó!
A Bloody Mary! sem habkönnyű tétel. Pink Floyd-jellegű nyitány, megspékelve egy kis didgeridoo-val, aztán toolos témázgatás. Mondanom sem kell mennyire egyéni ízt ad ez az ősi ausztrál fúvós hangszer a dalnak. Szépen ki is bontakozik, ahogy kell, egész súlyos részektől kezdve az éteri lebegésekig van benne minden.


Nem állítom, hogy könnyű hallgatnivaló a Limbosis. Bizonyos szempontból hasonló vele a helyzet, mint a friss Leprous-szal. Sötét, baljós, nyomasztó atmoszférával operáló, rétegzett muzsikát rejtő, igen hosszú album.
Aminél 1-2-3 hallgatás nem hallgatás. Én túl vagyok kb. egy tucat fülelésen, de még mindig nem ismertem ki teljesen. Nem tagadom, hangulattól függően van, hogy teljesen elmegy mellettem. Viszont többször fordul elő, hogy magával ragad és ott motoszkál az agyamban, lelkemben az Abstrakt-tól kapott dózis.

Úgyhogy adok rá egy óvatos nyolcast, amit idővel (hetek, hónapok múlva) lehet, hogy kevesellni fogok. Aki szereti az ilyen "lélekbúvár” jellegű lemezeket, az már nyomhatja is a play gombot alább: