A Leprous 2011-es műve, a Bilateral zenei és hangulati sokszínűségével, egyedi megoldásaival kilóra megvett. Azóta is rendre előkerül az a lemez és ugyanúgy tudok lelkesedni érte, mint 4 éve. A 2013-as folytatás (Coal) viszont megjelenése idején nem nyerte el tetszésemet. Elődjéhez képest egydimenziósra sikeredett, eltűnt a csapat zenéjéből a játékosság. Ehelyett patikamérlegen kimért produkció benyomását keltette az anyag.
Csodálkoztam is rajta, hogy a Hangpróbán több kolléga az egekig magasztalta a "fekete gyémántot”. Persze a kezdeti negatív érzéseim ellenére a későbbiekben is rendre bepróbálkoztam a koronggal és idővel ráéreztem az ízére. Megszoktam, hogy Einar egyre gyakrabban veszi elő a "Múzsás” hangját és az erős, alapvetően sötét, szomorkás atmoszférát árasztó dalok is beértek. Ezzel együtt sem sikerült letaszítania trónjáról a Bilateral-t.
Viszont roppant kíváncsi voltam rá, hogy legközelebb merrefelé fog elmozdulni a norvég brigád. Mert az mindenképp mellettük szól, hogy nincs két egyforma lemezük! Az előzetes hírek (promószövegek) azt sulykolták, hogy a friss, The Congregation címre keresztelt opusz az eddigi legtechnikásabb, legérettebb albumuk lett.
Nos, ez akár igaz is lehet, én nem tudnám teljesen megerősíteni, se megcáfolni.
Egy dologban ellenben biztos vagyok: ismét sikerült újradefiniálniuk a Leprous-féle prog. metalt! Már a kedvcsinálóként nyilvánosságra hozott nóták (The Price és Rewind) alapján lehetett sejteni, hogy nem írták újra egyik korábbi lemezüket sem. Bizonyos szempontból valódi progressziót hajtottak végre a The Congregation-nel. Az történt ugyanis, hogy a friss alkotás a ritmusokat állítja főszerepbe. A legtöbb nóta olyan tört ritmusokra épül, melyekhez hasonlóak már a Coal egyes dalaiban megjelentek. Csak ott még mellékszereplői státuszban. Ha tört ritmusok, akkor sokaknak valószínűleg a djent ugrik be, de a Leprous nem ment át mesügébe, hisz más irányból, másabb technikával hajtja végre mutatványait. Viszont matekosabbak, mint valaha.
A The Price rögtön előáll a farbával, riffek helyett töredezettség, aztán Einar "áááázik” egy csöppet, majd ahogy elkezd ténylegesen énekelni úgy tűnik nem múlt el a Matthew Bellamy (Muse) párhuzam. Sőt, a lemez egészét nézve többször is kísértetiesen hasonló orgánumot, dallamvilágot használ. Egye fene, én jól elvagyok a Muse lemezekkel is. De visszatérve a kezdő nótára, a refrén valami bődületes, ahogy a háttérvokált megoldották benne az is tanítani való. A Third Law magasabb sebességre kapcsol, de ugyanazt a receptet követi, vagyis tört ritmusok uralják a terepet. A refrén azonban itt is az egekbe emel, Einar hangja pedig az egekig ér! Hatalmas énekes, na! 3:30-nál jön egy leállós, doborientált rész, ami kapcsán két hatásos film is beugrik (Birdman, Whiplash). Ha már dobok, a Leprous-hoz tavaly csatlakozott Baard Kolstad bemutatkozása igen erősre sikeredett! Élmény hallgatni változatos játékát. A Rewind szintén ismerős lehet sokak számára, dinamika szempontjából a lemez legváltozatosabb tétele. Ahogy néha a gitárok betolnak egy-egy röpke zsét… Nyami!
A végére teljesen bemorcosodik a dal, már-már black metal szerűséggé növi ki magát. Természetesen magán hordozza Ihsahn cimborájuk stílusát. Aki tudtommal ezúttal nem működik ténylegesen közre a lemezen, csupán az énekfelvételeket készítették nála.
10 pontos szerzemény a The Flood is, aminek nyitánya simán beillene Depeche Mode-nak. Solberg Úr is Gahan-stílusban dalolászik. Aztán az első refrén után egy olyan monotonon ismétlődő gitártémát húznak elő, ami a Fates Warning ridegebb hangvételű lemezeit (A Pleasant Shade of Grey, Disconnected) idézi. Jim Matheos-ék hatása a későbbiekben is felbukkan (a Slave kezdő, elnyújtott gitárhangja), amit személy szerint kicsit se bánok!
Az első négy nóta számomra maximális teljesítmény, hallgatásról-hallgatásra jobban tetszenek. Addiktív hatással bírnak.
Aztán két rövidebb szám következik (Triumphant, Within My Fence), amik ugyan rossznak nem mondhatók, de valahogy nem teljesednek ki. Kevésbé sikerült ezeket a darabokat felépíteniük, mint 6-7 perces társaikat. Kissé kilógnak a sorból, Leprous-mércével mérve középszerűek. A Red-től kezdve szerencsére visszaáll a "világ rendje”. A Lower kitűnő zárás lenne, de még kapunk egy bónuszt is a Pixel képében, amit nyugodtan lehagyhattak volna…
Nem könnyű hallgatnivaló az új Leprous!
70 percnyi rétegzett, odafigyelést igénylő muzsikát rejt, mely idő alatt nyomasztó hangulatokban sincs hiány. Már a torzulást ábrázoló borító is zavarba ejtő és a dalok sem nevezhetők vidámnak.
Nekem továbbra is a Bilateral fogja jelenteni "A” Leprous lemezt, de el kell ismernem, hogy ezek a srácok a saját útjukat járják, emiatt tiszteletet érdemelnek. Afelől pedig kétségem sincs, hogy a majdani folytatás megint más arcukat fogja mutatni!
A remek kezdés után nálam a Bilateral a teljes zenei káoszba süllyedt, valahogy sosem tudtam igazán élvezni, pedig akartam. Egyszerűen sok volt, Muse dallamokat én már abban is hallottam (pl. Restless). Egyébként szintén nincs bajom velük. Az utolsó két lemez sterilsége viszont bejött, mert számomra ez inkább a profizmus, átgondoltság jele, mintsem a sterilitásé. A sötétség meg bejön. -- Youtube csatorna