A szegedi Real Lies annak idején 2009-ben nagyon eltalált Tenorman EP-jével, amin a grunge-os/stoneres zenét alternatív ízzel játszották. Igazság szerint akkor nagy reménységnek tartottam őket.
Idézem magam:
"Összességében úgy érzem ez egy stílusát már megtalált zenekar munkája, akik előtt akár szélesebb körű ismertség kapui is megnyílhatnak. Remélhetőleg sikerül valamikor a közeli jövőben egy teljes albumnyi dallal előrukkolniuk. Én mindenesetre szívesen venném."

Hogy mi történt öt év alatt az talán nem is fontos, - bár a 9 című anyag létrejöttében nyilván van szerepe ennek is - mindenesetre úgy vélem nagy eltávolodás nincs a korábbi iránytól. Vitathatalan, hogy színesebb lett az összkép, s azt hiszem ezzel együtt egy közérthetőbb, vagy talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy inkább slágeresebb irányba fordultak Váczi Balázsék. 

Ez mondjuk a zene súlyának nem tett jót véleményem szerint, mert ezzel úgy érzem elveszett az a keményebb grunge-os, stoneres él, ami nagyon is tetszett az EP-ben.

Gyorsan leszögezem azért, hogy ez nem jelent feltétlenül rosszat, mert nem lett azért kommersz a Real Lies. Az viszont kétségtelen, hogy kapott egyfajta mr1-Petőfi kompatibilitást a végeredmény.
Olyan csapatok munkásságát érzem kihallani, mint az Óriás vagy akár az Isten háta mögött.

 

Amit már annak idején is éreztem, azaz hogy a szövegek magukon viselik Czutor Zoli (ex-Nyers, Belmondo) hatását, azt most már a dallamokban is érzem. Ezt pedig már nem feltétlenül pozitívumként élem meg. (Pont amiatt, ami miatt az újkori Belmondo anyagok sem nekem szólnak már.)
A korai Nyers lemezeken (Szegeden lehet valami a levegőben...) is volt már hasonló, de ott még jóval erősebb befolyása volt a metalnak (annak ellenére, hogy nem távolról sem lehetett annak nevezni a bandát).

Szóval összegezve, amit hiányolok még, az a súly. Ez az anyag inkább elszállós, kalandozós muzsikát rejt, annak viszont kicsit súlytalan.
Még a Bont c. dalukban érzem leginkább az erőt, de azt sem hallgathatom el, hogy az album második felére azért felpörög némileg a cucc és mondjuk az Ó, Hallgass! Szabad! akár az EP-n is jól mutatott volna.
Élőben szerintem meg tudnak dörrenni az olyan dalok is, mint a Döntetlen vagy az Agytörés, s ha ez így van, akkor talán a lemez is jobban tetszene (ígérem, igyekszem elcsípni a bandát élőben, aztán majd beszámolok róla, jól sejtettem-e).

Az éneknél itt-ott (pl. Prizmaállandó) kissé sűrűnek érzem a szöveget. Ezen lehetne kicsit még dolgozni. Nagy problémáim azonban ezen túl nincsenek, mindenki jól teljesít, a dalok jól meg vannak írva (volt rá idejük, he-he)

A lemezt záró Forró És Kék, Széteső meg tipikus példája a Nomen Est Omen-nek. Hisz valóban elég széteső azzal a nyilván szándékos hamiskássággal... A nyúlós (nem lopott!!!) megoldásokkal.

Kiadó:

MamaZone

Stílus:

alterrock/stoneres postgrunge

Értékelés:

Dalok:

Írta:

2014. október 20., hétfő, 07:26

Facebook: