A The Haunted emblematikus alakja a göteborgi svéd death metalnak. Szerintem senkinek sem kell külön bemutatnom őket, valamint a csapat gerincét jelentő Björler tesókat (ma már csak az egyik Björler tesó van itt) és Adrian Erlandsont sem. A csapat a '96-os megalakulás óta elég sok mindent megélt és bizony őket is megtépázták a 2000 utáni évek. Mindent leszámítva az első két lemezük a mai napig fényes ékkőként csillog a klasszikus svéd kemény fém egén. Érdemük, erejük és fontosságuk megkérdőjelezhetetlen. Aztán persze ahogy az számos bandánál látható volt akkoriban, a The Haunted is belekezdett egy hosszan tartó unalomba zuhanásba, aminek eredménye számos, hol jobb, hol kevésbé de inkább kevésbé jó sorozatlemez egymásutánja, míg nem megérkezett a banda saját útkereső lemeze. A 2011-es Unseen egy olyan irányt vállalt fel, ami új területekre kalandozott, ami kiszámíthatatlan volt, ami meglepő és meghökkentő, ahol Peter Dolving egy olyan arcát mutatta meg, ami eleddig ismeretlen volt minden keményzene hívő előtt. Ez a furcsa lemez természetesen heveny ellenérzést váltott ki mindenkiből, aki már amúgy se nagyon hallgatta a bandát... Én imádtam. Imádom a mai napig. Viszont tagadhatatlanul tagadása mindennek, ami alapvető esszenciája volt a banda korai éveinek. Mint utóbb kiderült erős belső konfliktusok mellet, egy teljesen célját és irányát vesztett csapat kétségbeesett kiútkeresésének és egy egoista, erőszakos frontember zenei kísérletének vadházassága lett az Unseen. Ami még így is sokkal jobb és érdekesebb, mint az azt megelőző 2-3 sorlemez. Az már más kérdés, hogy nem arról szólt, amiről a csapat szólni akart...

A viharos szakítás és Marco Aro frontemberi posztra történő visszaemelése után el is indult a nagy igérgetés, hogy micsoda morcos, micsoda klasszikus, micsoda húde-hajde lemezzel térnek vissza az eredeti ösvényre. Fene tudja. Ezek a nagy hátraarcok amellett, hogy mindenkinek jár még egy esély, nem szoktak túl őszintére sikerülni. De nézzük, hogy mit hozott az Exit Wounds. Először is, elsőre rettentően soknak tűnő 14 tételt, amit kétségtelenül a múltidézés és a védjegynek számító svédes riffeléssel nyit. A lemez első harmada próbálja nagy vehemenciával bebizonyítani, hogy újra éhes a csapat, újra van mondanivalójuk ebben a szebb napokat is megélt irányzatban. A debütlemezt idéző intenzitással nyitó Cutting Teeth azonnal megpróbál begyalulni és ez az elszánt törekvés a következő három tételen keresztül töretlenül meg is marad. Sorjáznak a jobbnál jobb Björler riffek, szegel a dob, Marco Aro pedig idegből köpi az igét. Szinte már el is hiszem, hogy valami felhőtlen nosztalgikus időutazást kínál az Exit Wounds, azonban a nagy visszatérésekkel kapcsolatos kétségeim valahol a lemez egyharmadánál konkrét félelemmé, majd hamar savanyú szájízzé változtak. A Trend Killer valami eszméletlenül nagy melléfogás. Na ez az üvöltözős utcai HC amit a banda itt összehozott, minden, csak nem a The Haunted. Persze lehet kitekinteni, lehet más stílusokba is kalandozni, azonban ez a HC-s köpködés iszonyat rosszul áll a csapatnak és valahogy egy huszárvágással hazavágta nálam az eddig szépen felépített korszakidézést. Sajnos az egy az egyben Pantera utánérzés Time (Will Not Heal) még inkább megerősíti azt az érzésemet, hogy a klasszikus korszak netto recirkulálásán felül még mindig nincs markáns elképzelése a csapatnak a zenei továbblépésre. Az All I Have már szinte bosszantó az ismételt Pantera párhuzammal. Srácok! A Pantera 11 éve megszűnt. Ez nem az előre, csak valami saját belső nosztalgia keveredett itt össze a megidézni kívánt göteborgi hőskorszakkal. A Temptationnel ismét visszatérnek a múltidézéshez, azonban a fenti pár számmal sikerült annyira kizökkenteni, hogy már nem nagyon hallok mást, csak egyszerű önismétlést, recirkulált hangulatokat és megoldásokat. Ettől függetlenül azt nem tudom elvitatni a csapattól, hogy a lemez utolsó négy tételében ismét első osztályúan teszik azt amit tenniük kell és a középső harmad kiábrándító összevisszasága után a nyers darálás kicsit képes visszabillenteni az egyensúlyt.

Affenetudja, hogy van-e még bármilyen jövő a csapat előtt. Ezek a nagy hátraarcok inkább csak kétségbeesett kapaszkodó keresések a megfáradt és utat vesztett zenészek esetében. Lehetett volna ez a kritika másmilyen is. Akár üdvözölhettem volna a nagy pálfordulást, akár felvehetném a vaskalapot és elismerően bólinthatnék, hogy az Exit Wounds 44 percének 80%-a azt adja, amit beígértek, azt adja, ami egyszer naggyá tette ezt a vonalat, azt adja, amit 2000-ben is adott... Csak ott és akkor éppenséggel a helyén volt az amit játszottak. Itt is fel lehetne hozni, hogy nem kell feltétlenül minden működő bandának változnia, sokaknak ad örömöt, hogy ha ugyan azt ugyan úgy megkapja minőségi körítésben. Ez is lehet igaz. Csakhogy volt egy utált Unseen is... Még akkor is, ha egyértelműen Dolving vízióját volt hivatott leképezni. Tudjátok, mit? Nem feszülök itt meg teljesen a folyamatos belső ellentmondásaim okozta vergődésben. Akinek az kell amit a banda 15 évvel ezelőtt jól csinált, az megkapja. Aki nem barátja a szikár múltidézésnek és aki azt mondja, hogy anno megszülettek a meghatározó lemezek, amiket a mai napig lehet döngetni és ma már felesleges ez a leplezetlen és direkt múltidézés, az ne pazarolja rá az idejét. Összességében nem rossz lemez az Exit Wounds, csak az a kérdés, hogy mi értelme van ennek 2014-ben. Akar-e bármit is mondani, egyáltalán van-e bármilyen mondanivalója ma azon kívül, hogy "húúú milyen király volt, amikor ezt toltuk anno..." Ekkora múlt után ismét ott járunk, hogy csak a jövő dönti el, mennyire kultiválja 2014 ezt a fajta visszatekintést.