Mindig is szerettem az Anathema csodaszép muzsikáját, legyen szó akár a korai idők death/doom alapú világfájdalmáról, vagy a későbbi korszak dark, majd atmoszférikus rockjáról. Legutóbbi albumuk, a Weather Systems szerintem pályafutásuk egyik legszebben csillogó ékköve. Közel sem annyira borús, nyomasztó, mint némelyik elődje, de varázslatos, tökéletesen felépített zenét rejt. Emiatt fokozott kíváncsisággal vártam, hogy egy ilyen remekmű után merre mozdulnak el Cavanagh-ék!
Ha egy szóval akarnám kifejezni, akkor azt mondanám: semerre.


Ugyanis a Distant Satellites fölfogható Weather Systems 2.-ként is. Ami egyrészt jó, hisz garanciát jelent a magas minőségre, másrészt viszont szomorú, mert ettől a bandától jogosan várnánk el a folyamatos változást, megújulást. Lévén végrehajtottak már néhányat az évek során. Eddig talán csak a We're Here Because We're Here korongjukon éreztem az egy helyben való topogást, de szerencsére azután a már említett zseniális kiadvánnyal rukkoltak elő. Viszont úgy tűnik ezúttal újfent az önismétlés hibájába estek. Bár ha jobban belegondol az ember, a Weather Systems dalai is elég egy kaptafásak abból a szempontból, hogy nagyon hasonlóan építkeznek. Általában lassan, középtempósan indulnak, majd fokozatosan sűrűsödik a zene, nő a sebesség, míg el nem érik a katarzist. De ez szinte az összes "új korszakos” Anathema szerzeményre elmondható. Mégsem haragudhatunk rájuk ezért, mert az ő zenéjük ereje nem a változatos, színes nótákban rejlik, hanem a mindent átitató nagybetűs HANGULATban.
És ebből a szempontból az aktuális CD sem vall szégyent!

A kezdés roppant meggyőző, köszönhetően a három részből álló The Lost Song-nak. És a második, illetve harmadik rész közé beékelődő Dusk (Dark Is Descending), és Ariel című dalok is hozzák a magas minőséget. A banda nevét magán viselő Anathema pedig egy olyan hosszú, lassan építkező, kifejtős gitárszólóval ajándékoz meg bennünket, amilyet már rég hallhattunk tőlük! De visszatérve a kezdő, The Lost Song – Part 1-re, gyönyörű szerzemény, aminek az utolsó harmada frenetikus. Ahogy a végén Cavanagh a „The fear is just an illusion” sort ismételgeti, igazán katartikus. Aztán a folytatásban (The Lost Song – Part 2) Lee Douglas játssza a főszerepet. Már az tanítani való, ahogy belép a dalba, és fantasztikus hangján elkezdi, hogy: „In a lifetime…”. Impozáns kezdés!
És a hetedik nótáig töretlennek is érzem a lendületet. Addig egyértelműen maxpontos a lemez. Aztán a hátralévő számokban szinte eltűnnek a rockhangszerek és az elektronika veszi át az irányítást. Nem vagyok az elektronikus zenék ellensége, az Anathema is mindig ügyesen építette be a kütyüket a dalaiba, de szerintem hiba volt a végére, egymás után pakolni ezeket. Szóval nem magával a hangszereléssel van bajom, hanem azzal, hogy nagyon egyívású nóták követik egymást, és ezek zárják a korongot. Úgy érzem jobb lett volna ezek közül néhányat korábban ellőni, mondjuk az album közepe táján, nem blokkosítva a végére hagyni. Persze nyilván koncepció náluk a dalsorrend kialakítása, ők biztos ebben a formában érzik leghatásosabbnak…
Számomra viszont ezáltal a végére ellaposodik a produkció.


A You're Not Alone még üde színfoltnak számít, mert a drum’n’ bass szerű alapra a kezdeti fojtott légkör után megérkezik a lemez legvirgoncabb, leggyorsabb része. Engem a New Model Army dolgaira emlékeztet ez a tétel. Ha ez lenne a zárónóta, teljes lenne az elégedettség! Legalábbis nálam. Ugyanis a Firelight közel 3 perces, szintetizátoros átkötője tök fölösleges. A címadó meg azzal próbálkozik, amivel az előző opusz The Storm Before the Calm-ja oly’ zseniális tudott lenni. De most nem érzem azt a bizsergést, amit annál a gyöngyszemnél igen. Ugyanígy a záró Take Shelter sem tud igazán meghatni.

Szóval a 11. Anathema nagylemez annak ellenére is maximálisan működne nálam, hogy nagyon hasonlít a Weather Systems-re. Efölött szemet tudnék hunyni, mert még így is kevés olyan katartikus lemezt tudnék mondani, mint a Distant Satellites. Viszont az utolsó három számmal (legalábbis ebben a formában) nem tudok kibékülni, úgyhogy kénytelen vagyok pontot/pontokat levonni.
Ettől függetlenül az Anathema továbbra is az egyik kedvenc zenekarom marad, de remélem a következő dobásuk nem egy Weather Systems 3. lesz!