2011. környékén hallhattunk először a
Karstról a
Cleaning A Cave című lemezük kapcsán. Az akkor egy jó kezdésnek bizonyult, punkos - blackes alapozásnak, amiről érezhető volt, hogy sokat fog még fejlődni a társaság, mivel eléggé sikerült elrúgni magukat a műfaji kötelezvényektől, és hozni valami izgalmasat.
Czakó Dani dobos és akkor még gitáros hathatós közreműködésével készült az a kiadvány, viszont nem sokkal utána a tényleges csapat is összeállt, így ez a lemez már egy konkrét zenekar képét mutathatja.
Zavarban vagyok, amikor a
Karstot kategorizálnom kell, mert bár hallok benne egy kisebb adag black metalt, legfőképpen a sikoltva károgó ének miatt, és Dani dobolása is leginkább erre hajlik, viszont a gitár szerintem egyáltalán nem blackes, inkább hallom sokszor funkynak, vagy alter rocknak némi punk éllel. A post rockhoz viszont nem elég modern, a basszusgitárral együtt hallgatva meg már egyenesen - nem tehetek róla - a
Red Hot Chili Peppers ugrik be sokszor.
A
Halogató kezdésekor azonnal átjön a szimpla hangszedők könnyen befogadható barátságos tónusa. Ez a gitár nem dörög, nem morog, nem nyom el semmit, mégis hallható, de csak a saját tónusában. Ez lenne a gitár hangja, bizony... A sorvégi bontott akkordok pedig könnyeddé, már-már nyáriassá teszik a hangulatot, ahogy a második dal kezdése is. Viszont utána gyorsan triolás ütemekre vált a dob és a pengetősök is, hihetetlenül jó lüktetést adva a zenének. A basszus itt különösen jól dobog. Az akkordok szürreálisak, a kiállós résznél pedig egyenesen lebegősen - lágyan andalognak. A kiadvány egyik legjobb dala szerintem a
Szagodakvusz. A második kiállásnál tovább fokozza a hangulatot
Dani cinjátéka.
Danira egyébként is jellemző a kifinomult, mégis erőteljes dobolás (ha nem tudnám, hogy tanulta a hangszer kezelését, akkor is erre tippelnék), egyszer a nagy hazai metal lap egyik munkatársa mondta róla, hogy jó nézni, ahogy dobol. Az egyébként elég hosszú tétel a végefelé kimondottan művészi lesz, már - már jazzes. A legvégén a "tücsközés" nem derült ki számomra, hogy gitárral vagy szintetizátorral készült-e, de nagyon hatásos.
Kristóf hangja romboló, néha átszűrődik
Dani is mellette, ahogy hangemberkedik, a zenei sokszínűség mellett nagyon jól fekszik a dolog.
Az
Eszmélve című nótában is kimagaslóan teljesít
Tamás basszeron, aki akkoriban érkezett a csapatba, mikor a
Cleaning a Cave kijött. Nem játszik túl bonyolult dolgokat, de kőkeményen beledöngöli az alapot a zenébe. A
Fajkísérletben szintén határozottan kezd be, és a továbbiakban is nagyon érzi a feladatát.
Hubicska úr pedig pimasz
red hot chili pepperses trillákat tol a magasabb tartományokban. Ennél a nótánál az összkép nagyon a
Flea - Navarro kettősre emlékeztetett (számomra
Dave Navarro volt a
Chili gityósa nem
Frusciante). Közben
Dani veri kíméletlen blastjeit, és igen, ez természetesen különbözik a
Chilitől, de csak a témákat illetően, a dobhangzás egy az egyben
Chad Smith dinamikusan akusztikusra kevert dobjának a hasonmása.
A
Norák és lidércek az egyik promós dal a lemezről. Gyors, energikus punk - black rakéta, igazi elsöprő tétel, megint csak könnyeden elegáns gitározással, határozott basszusjátékkal, és vért forraló vokális megoldásokkal. A közepén hallható egy igazi inyenc rész, furulyával, amire
Dani ízes dobalapot ver, és az összkép azt mutatja, hogy ismét magasan iskolázza le a
Karst a hazai extrém zenei mezőnyt. Szóval csak ahogy a múltkor is,
Emp barátom megjegyzése jut eszembe (igen, akkor nevesítsük), miszerint az a baj a magyar black bandákkal, hogy jól nyomják, de csak a kötelezőt hozzák. Ez aztán a
Karstra nagyon nem igaz. Itt van bátorság, és fantázia is. Lazaság, elengedettség, nulla görcs. Csak az ösztön és a tehetség.
Nem is nyomja őket semmi nagyobb hazai médium, mert jaj, mi lesz, ha majd nem szopja be ez a bárgyú közönség, és nem fogynak el azok a kurva lemezek. Ez jellemző erre az országra sajnos...
"...Nincs még egy állat, amely magát mérgezi és közben élvezi..." - okádja közben ránk
Kristóf (vagy
Dani?), de ezt érdemeljük...
Ezután jön a
Kistérségi, ami ritmikáját tekintve az egyik leghatározottabb, és legprogresszívebb darabja a műnek. Ez is kint van promóként a banda Bandcamp oldalán. Málházás, döngölés, a hideg ráz tőle.
"...Karóba húznám az összes véglényt..."
A
Halomra megint csak egy érdekes színfolt, nem jazzesen kezdődik, hanem az ott konkrétan jazz. Aztán egy hihetetlen visszhanggal sokszorozott szövegezés következik... Hát kérem... Hallani kell. Evont analóg szintetizátorhangok zárják le a tételt, mintha csak szemét módon tudnák, hogy mitől olvad le rólam a hanyag gőg, és vetem magam hasra a művészet előtt...
A szövegek... Első hallgatásra azt hallani, hogy egyedül ez az a része a lemeznek, ami nem száz százalékra patent. Természetesen messze jobb annál a szarnál, amit a hazai "nagyhatalmas" bandák hoznak. Mindenhogy jó, csak egy ilyen izgalmas zenéhez egy leheletnyivel többet csiszoltam volna őket. Apró kis helyrehúzásokkal tökéletes produkció lenne a végeredmény... Főleg úgy, hogy a mondanivalók erősek, és sajnos sokszor aktuálisak is, emberi jellemünket nagyon jól tükrözik.
"A szakadék szélére szorulva
A szemétben meddő édesanya
Nájlonburokban ad életet
Fröccsöntött gyermekének"
Miért adok mégis maximális pontszámot az anyagra?
Azért, mert kőkemény útmutatásnak érzem a hazai porondon, a nemzetközin meg szintén élvonalbelinek. És az angol dalszövegek is ritkán sütnek a profizmus erejével, ez itt, amit hallunk, pedig azért még profi, csak párszor kellett volna még egy nagyon kicsit kalapálni.
Ez a
Karst második lemeze, Az első is nagyszerű volt, de itt nagy lépésekkel haladtak előre a minőség létráján, így ezt is figyelembe véve semmi okom levonni egy tizedet sem.
Ez kéne a hazai mezőnynek, ez rázná fel az állóvizet, de zenei döntéshozóink ilyesmit nem szoktak erőltetni...
Gyanítom, most sem fogják... A
Karst viszont aktívan koncertezik, így talán van rá egy fikarcnyi esély, hogy kikaparják ők maguknak azt a gesztenyét. Sok szerencsét hozzá!
Év lemeze gyanú...