2010-ben a norvég Veird gitárosa úgy döntött, otthagyja zenekarát és saját feje és elképzelései után kezd el bolyongani a sötét erdőségekben. Ennek első eredménye 2012-ben látott napvilágot a Slegest EP formájában, a nagylemezig viszont tavaly évvégéig kellett várnia a lelkes rajongótábornak. Aztán a fogadtatás elég vegyesre sikerül, köszönhetően annak, hogy a norvég black rajongói mi mást is várhattak, mint egy újabb Veird remekművet, e helyett azonban inkább egy furcsa egyveleget kaptak. A zenésszel és világával újonnan ismerkedők pozitív visszajelzésekkel illették a produkciót. Az igazság pedig szokás szerint valahol félúton van...
    Az egyveleget, amit Ese készített, úgy lehet behatárolni, mint egy klasszikus heavy/doom lemezt, amit black metalba mártogattak és a tűző napon hagytak aszalódni. Ugyan a legyek kíváncsian zümmögnek az újdonsült találmány környékén, de nem igazán akarják megrohanni. A remek, néhol folkos dallamok és gitártémák, a blackes vokál, a retró, de erőteljes hangzás nehezen tud közel kerülni bárkihez is, pedig sikerült összehozni egy simulékony, mégis depresszív, befelé forduló hangulatot a korongon. Amiből többet is el tudtam volna képzelni, azok az ötletes gitárszólók. Ese helyenként elhúzza előttünk a mézes madzagot, szinte minden dalba tesz pár pillanatot, amire úgy kaptam fel a fejem, mint férfiember, aki rövidke időre megpillantja egy fátyol mögött pucér nemezisét, de ugyanilyen tempóban visszatér a monoton, legtöbbször középtempós meneteléshez. A riffek mindent dalt elvisznek a hátukon, az egyszerű dob mellett szükség is volt a kreatív megoldásokra, így kerül képbe a klasszikus doom rifftől (I Slike Stunder) a rock'n'rollos tekerésig (Løgna Sin Fiende) minden finomság. Az arányokat és az ötleteket talán a The Path of No Return c. dalban sikerült a legjobban összehozni, ami több esetben emlékeztetett a nagyszerű Lake Of Tears lemezre, a Moons And Mushroomsra is. Az albumon szereplő 8 szerzemény összesen 34 percet tesz ki és ez is hozzájárul ahhoz, hogy nem egyszerű megszeretni a lemezt. Mire egy-egy dalnak átjön a hangulata, elfogadjuk a sokszor rettentően monoton énekhangot, addigra egy új téma, új lendület érkezik és megtöri a varázst.
    Egyenlőre a Slegest tehát inkább kellemes és érdekes, mintsem kiemelkedő alkotás, de több sötétséggel, hangulattal, változatosabb és hosszabb dalszerkezetekkel még okozhat meglepetést. Megismerése ajánlott, de nem nélkülözhetetlen.