Kezdeném azzal a száraz ténnyel, hogy valószínűleg teljesen értelmetlen lenne embereket meggyőzni arról, hogy mitől lehet jó egy death metal album. A vita nagy valószínűséggel hasonló eredménnyel zárulna, mintha egy alkoholistát próbálnék meggyőzni a tej jótékony hatásairól s viszont. Nem hinném, hogy váteszi képességek kellenének ahhoz, hogy már jó előre megjósoljuk, hogy igen csak lehangoló eredménnyel végződne a próbálkozás. Ezért is bocsátanám előre, hogy akitől távol áll a fent nevezett stílus, az inkább jobb, ha békésebb vizekre evez, s tovább lapoz.

Annak, aki maradt – s remélem Ők vannak többségben – már most így elöljáróban szeretném leszögezni, hogy a Fleshdoll egy átkozottul jól összerakott francia halál metal gépezet. (Ezt az állításomat lehet, hogy még egy párszor meg fogom ismételni. Előre is elnézést kérek érte.)
Nos, a Feeding the Pigs album már első hallásra is olyan amilyennek egy jóravaló death zenekarnak lennie kell. A hangzás ráadásul kellően brutális ahhoz, hogy még a stílus elkötelezett híveit is heveny bólogatásra késztesse. Az egyszerre technikás és agyszaggató gitártémák előbb megfojtják és összezúzzák az embert, majd ami még maradt belőle, azt a szólók végleg felemésztik. – A teljes anyag meghallgatása során pedig tényleg meghal egy kicsit az elme… - Ráadásul most nem is tudnék nagy hirtelen felidézni egy olyan stílusbeli korongot, ahol ennyire jól megírt szólókkal lenne felvértezve egy album. Fleshdoll-ék ebben is csak elkényeztetnek minket.
Nem mellékesen, ahogy folyamatosan haladunk az album közepe felé a brutális grind és groove részek olyan szinten váltogatják egymást, hogy ilyen mélységben jó lesz majd egy külön erre a célra használt légzéskönnyítő felszerelést magunkkal vinni erre a zenei (tor)turára. - Azonban, ha hosszas és többszöri meghallgatásra adjuk a fejünket, akkor egy leheletnyi negatív felhő árnyékolja be ezt a majdnem tökéletes albumot. Az pedig nem más, mint a basszus „overall” hangzása. Bár az is igaz, hogy azt is megkapjuk, csak éppen később, az album utolsó nótájában, a North Sentinel Island-ban, de akkor viszont nagyot szakít.

Ha pedig már szó esett a dalokról, azt hiszen, már a címadó nóta, a Feeding The Pigs is teljesen elérte a célját. Akkora adrenalin van benne, hogy garantált, hogy jó ideig még pislogni sem támad kedvünk. – Értsd: az album teljesen mentes az unalomtól. – Ezek után csak ajánlani tudom mindenki figyelmébe a Feast For The Rats tételt, - no nem csak úgy – hanem a szövege miatt is. Igazi death metal!


A Fleshdoll egy átkozottul jól összerakott francia halál metal gépezet. (Ismétlés) – Hogy miért is? Mert a The Wolfban olyan szólóorgiát kapunk a nyakunkba, amely többet mutat a zenekar stílusán kívül is. – Ennek ellensúlyozására pedig ott van a túrbó fokozattal indító Dead Monochrome, amely igazi aláfestő dalocska lehetne egy „B”, de leginkább „ZS”-kategoriás gore movie-ban. Az a leheletnyi Cannibal Corpse fűszer, amely néhol fel felbukkan, pedig csak a javára válik a nótának.
Az erős nótákból a kicsit erőltetett The Shadow of Man tétel az, ami kitűnik. – De hát – mint a nagyvilágban – semmi sem lehet tökéletes. Vagy akár másként, a zenekar szintjén fogalmazva: minden csordában van egy-két fosos. – De érzésem szerint ezt csak azért tekerték fel a korongra, hogy az utolsó három tételben megkapjuk a kegyelemdöfést a zenekartól. Mert félelmetesen, minden könyörület nélkül simára fogják gyalulni az agyunkat.

Tovább már nem is nagyon szaporítanám a szót. Mindent összefoglalva: A Fleshdoll egy átkozottul jól összerakott francia halál metal gépezet. (Számolja valaki közben, hogy hányszor ismétlem magam?) Mert lényegében, a skacoktól egy a stílus és a kor szellemének minden alapkövetelményét kielégítő albumot kapunk ajándékba.

Ja, s ezt a zenét tényleg ajánlom, mert vény nélkül is hozzá lehet jutni.

9,5/10.