Ha avantgárd metalról esik szó, valahogy az utolsó országok egyike az USA, ami eszembe jutna, hogy ott ilyesmit játszik valaki. Nem tudom megindokolni, de ez van. A Kayo Dot nevével ugyanakkor találkoztam itt-ott, és nem is tudom, miért váratott magára a pillanat eddig, hogy utánajárjak, mi is ez, hogy csinálják ezt odaát. Hát, máshogy, mint itt.

A zenekar 2003 óta űzi az ipart, és bár így leírva mintha 2003 csak tegnap lett volna, ez bizony több mint 10 év. Bizony. Ez alatt nem tétlenkedtek, mivel a Hubardo már a 6. nagylemez, tehát a Kayo Dot 1,83 évente ad ki egy albumot, igen rég a Hydra Head-nél.
Az eddigi lemezek rendre viszonylag rövidek voltak, és mérsékelten népszerűek, ami arra enged következtetni, hogy a legjobban sikerült számot mindig félretették, hogy 2013. szeptember elsején dobják fel a nagyszámú avantgárd rajongó általános- és középiskolás amúgy már elcseszett napját egy bitanghosszú monstrummal, a Hubardo ugyanis 99 perces.
No de mivel is lehet kitölteni ilyen hosszú időt, hogy a kritikai fogadtatás ne az legyen, hogy ebből elég lett volna harmadennyi is? Előrebocsátom, a kritikai fogadtatást magamnál (is) elvetemültebbek írhatták.


A lemez felütése valami iszonyú baljóslatú, hála az effekteknek, és persze a vastaghúros gitárnak, ellenben az úriember hörgése rövidtávon idegesítővé válik, pedig bizony 6 percet kell ebből elviselni, mire valamiféle zenélés egyáltalán elkezdődik. Megnyugtatóbbá ettől sem válik, sőt ahogy gyorsul ugyanaz az ismétlődő, egyre összevisszább „dallam”, van az egésznek valami Dante Pokla hangulata, hogy az emberrel tudatják, hogy még visszafordulhat, ez esetben kikapcsolhatja a készüléket, és nem kétlem, hogy sokan ezt is teszik pontosan, mielőtt az utolsó 2 percben már túl késővé válik.
A Crown-In-The-Muck megnyugtatja azonnal a hallgatót, hogy a sötét hangulatról és a basszusgitár hangjáról továbbra sem kell lemondania, itt már csak 2-3 percnyi felvezetés előzi meg a dinamikusabb részt, amiből eleinte mintha valami free jazzre hajazó dolog akarna kibontakozni, de nem teszi, és a lemez első nagy pofára esése, amikor hardcore-ra váltanak a srácok, miközben a háttérben megmaradnak a fúvósok, a jazzkoncert, és a két dolog ellentéte olyannyira éles, hogy ha a szám még egy percig tartana, talán felrobbanna az ember agya. Huhh, mondanám, ha a Thief első perce nem tenne még ezen is túl idegesítőség tekintetében. Utána szerencsére van egy rövid nyugodtabb rész, Toby Driver énekel egy kellemeset, mielőtt újra kavalkáddá alakulnának, de itt már megvallom, komoly kétségeim voltak, akarom-e én még a visszalévő 70 percet, pedig még a következő szám se igazán értette meg velem, miért lehetne ezt a lemezt szeretni.
Az alapvető változást az ötös nóta hozza meg, amiben megjelennek olyan dolgok, mint a szépség, az erő és néhány kapaszkodó az ember hagyományos zenei formákhoz szokott fülének. És mintha lemezt cseréltek volna, a First Matterben a basszus hangján kívül gyakorlatilag semmi nem emlékeztet arra, amit addig hallhattunk, kicsit elvont, kicsit Depeche Mode-os, kicsit melankolikus 9 és fél perc jön. A következő The Second Operation még nyugodtabb… ebben végre szerepelni engedik egzotikus hegedűslányukat, Mia (szöszt) Matsumiya-t, és valahogy a zárójeles cím (Lunar Water) olyan találónak tűnik, nem tudom, milyen lehet ott a víz, de pont olyan állónak képzelem, amilyen ez a szám. Erre különösen „jól esik” a Floodgate, ami olyan, mint az lehet, ha a gumiszobába hangszereket adnának be.



Az And He Built Him A Boat hangulatát és zenei kivitelezését tekintve is a kedvenc hét és fél percem a lemezen, ami talán arra utalhat, hogy nem sikerült teljesen befogadnom, amit a zenekar művel, mert ez egy viszonylag egyszerű szerkezetű, és kevéssé változatos szám a többihez képest.
A Passing The River nagyobb részénél különösen feltűnő, hogy Tobynak igen kellemes hangja van, és még arra is érdemes figyelni, mit mond, amikor persze érthető. Az utolsó szám pedig búcsúzóul az abszolút kavalkád, hol éteri, pszichedelikus hangulattal, hol befogadhatatlan összevisszasággal.

Nehéz erre bármi összefoglalót is mondani. Valószínűleg hallgathatnám még évekig, és mégis mindig meg tudna lepni, és mégse tudnám megszokni. Enyhén szólva furcsa lemezt alkottak egy nagyon szűk közönségnek, vagy talán saját maguknak. Hangulatokat ragadtak meg kiválóan, csak ezek közül nem egyet az ember jobb szeretne nem átérezni. Határokat feszegettek, és azok el is szakadtak, a túlzásokat pedig már nehéz elfogadni. Nem gondolnám, hogy művészkednének, mint ahogy egy korábbi korong kapcsán elhangzott, ugyanakkor a dolog annyira öncélú, hogy néha integetnék, hogy „szevasztok, itt vagyok én is, tudjátok, a Hallgató”…
A pontszám nem a lemez élvezeti értékére vonatkozik, hanem valami elismerés félére, hogy valaki ezt is meg meri, meg tudja csinálni.