22 éve Málta szigetének legjelentősebb underground zenekaraként működik a kezdetektől stabil felállással bíró Forsaken zenekar, akik viszonylagos ismeretlenségüket nem a játszott zene minőségének köszönhetik, inkább a stílusnak, aminek elkötelezték magukat ez alatt a hosszú idő alatt. Ez nem más, mint az epikus doom metal, amiből a legtöbb metalos nem ismer többet a Candlemassnál és a Solitude Aeturnusnál, pedig érdemes lenne körültekinteni a másodvonalban is, főleg, hogy a Forsaken gyakran ugrotta meg azt a lécet, amivel megérdemelnék a nagyobb ismertséget. A zenekar a kezdetektől egységesen magas színvonalat volt képes produkálni, de ebből a mezőnyből is kiugrik számomra a 2005-ben megjelent Dominaeon névre keresztelt opusz. A 10 dalt tartalmazó lemez valóságos doom himnuszokat tartalmaz, ami 2005-ben azért igencsak verte az átlagot, főleg, hogy a zenekarra kevésbé jellemző a sabbathista riffek durrogtatása, sokkal egyedibb, változatosabb világot képesek létrehozni, mint a sok egy kaptafára készülő hasonló lemez. Az emelkedett hangulat alapvető, amit Leo Stivala kiváló hangja biztosít minden dalban már hosszú évek óta, de az őt kísérő zenészek sem vallanak szégyent. A lemez hangulatát leginkább a Memory Garden Carnage Carnival c. munkájához tudnám hasonlítani, ugyanis itt sincs hiány power metalos lüktetésekben, középtempókban, gitárszólókban és legfőképp egyedi, igencsak slágeres dalírásban. A svéd doom mágusoktól eltérően itt azonban van koncepció és depressziós vonszolásban, doom hangulatban is felülmúlják a kertészeket. Albert Bell basszusgitáros játéka például egy az egyben képviseli azt a színvonalat, amit Lief Edling képes produkálni a Candlemassban. Témavilágában a zenekar a mondák, legendák világában barangol, leginkább a görög mitológiai alakok és az ókeresztény mondakörök szerepelnek a dalaikban, természetesen mai vonatkozásokkal egybekötve.

   A lemezt nyitó The Abscondant God azonnal tudatosítja a kedves hallgatóval, hogy ha epikus doomra vágyik, bizony nem nyúlt mellé ezzel a zenekarral. A címadó Dominaeon robban be szó szerint a hallójáratokba, ami után minden kétségünk elmúlik azzal kapcsolatban, hogy mellényúltunk a lemezzel. Az energiától duzzadó, pusztító riffek, heavy metalos gitárfutamok és a hibátlan ének folyamatos változásban van, így érik el, hogy egy 6 és fél perces doom metal dal alatt ne kezdjünk el unatkozni. Sokat tett a lemezhez Simeon Gatt lendületes, változatos dobjátéka, még ha a kissé költségkímélőnek tűnő hangzás jobban kedvezett Sean Vukovic gitárjátékának és remek szólójának. A doom alapművet egy rövid átvezető követi Paradigm Of Chaos címmel, ami az Obsidian Dreams c. monumentálisabb időkeretek között mozgó szörnyetegét készíti elő. A bármely Candlemass lemezen elférő dal a lemez depresszióforrása, lassú, de tiszteletet parancsoló vonaglás és végzet, amire csak nyakmerevítővel rendelkezők nem kezdenek bánatos bólogatásba. A refrént éneklő kórus igazán hidegrázós, de az időnként mikrofonba hörgő Sean is gondoskodik a változatosabb dalról. Ettől függetlenül a lemez legnehezebb, legsúlyosabb tétele tehát az Obsidian Dreams. Ránk is fér utána a pihenés az akusztikus The Celestial Alchemist képében, amit ismét hibátlan tétel, a Daylight Dies követ. Ez egy igazán érzelmes, mégis emelkedett hangulatú dal, emlékezetes riffekkel és refrénnel. A lemez egyetlen felejthető része követi, egy kis akusztikus dal, ami Blood Of The Sun címmel próbál ismét összekötni két dalt, véleményem szerint ez már felesleges volt ide, szerencsére ez után nem is kapunk több hasonlót. Nincs igazából gond vele, csak leülteti a lemezt. A Kenosis azonban rögtön felültet minket a magasan röppenő, éjfekete doom táltos hátára és megmutatja, mitől lesz ez a lemez egy soha el nem ismert klasszikus. De ugyanez érvényes a Wretched Of The Earth c. dalra is. Miután megállapíthatom, hogy eddig igazából minden dal kiemelkedő, jöhet a zárás, a 9 perces Resurgam, ami a banda valaha írt legnagyobb dala. Hamisítatlan Forsaken dal, annak minden tempóváltásával és pozitívumával, no meg az egyik legjobb doom metal refrénnel.
   A változatosság és gyakori tempóváltások, összetettebb dalszerkezetek miatt nem csak a stílus kedvelőinek, de minden fémszívűnek ajánlom ezt a lemezt, mert az új kiadványra készülődő Forsaken 2005-ben szép csendben már kiadta saját Epicus Doomicus Metallicusát.