Az Idoru mindig is a hazai rock/hardcore vonal egyik határesete volt nálam. Ugyan alapvetően kedvelem őket, volt hozzájuk többször is szerencsém élőben, meg szimpatikus srácokról van szó, viszont a zene sokszor inkább ment el mellettem, mint hagyott mély nyomot. Monologue című albumukkal úgy, ahogy elvoltam és ennyi. Valahogy nem éreztem annyira változatosnak, átütőnek a muzsikát, hogy lekössön, továbbá mindig találtam jobbat ebben a stílusban, amit úgy hívnak AFI. Ugyanakkor büszke vagyok sikereikre; arra hogy a japánoknál turnézhattak az Ignite társaságában, plusz ami tán a legnagyobb fegyvertény, hogy a Misfits-et kísérhették el EU-turnéra, illetve hogy megnyerték a Fonogramot itthon. Ez a félig régi, félig pedig vadiúj album viszont arra késztetett, hogy átértékeljem eddigi nézeteimet velük kapcsolatban.

Ugyebár történtek személyi változások a banda háza táján, erről Szalkai Tibor, az Idoru motorja mesélt is az interjúban. Pl. az eredeti énekes, Bödecs Andy (akinek egyébként kifejezetten szerettem hangját) helyére új dalnok érkezett az X-Faktorból is ismerős Szolga József személyében. Nos jelenthetem, hogy az utód semmivel nem gyengébb énekes, bár elsőre kevésbé tűnt karakteresnek a hangja. Az Ortniban és a címadó nótában még igazából semmi extra nem történik - tipikus The Idoru eresztések, se több, se kevesebb. A hármas "Friends"-nél kaptam fel először a fejem, ebben befigyel egy jó kis hácés vadulás is. Szalkai Tibi Newbornos múltjára ez emlékeztet legjobban. Még a folytatás (In Pieces Again) is figyelmet érdemel, ebben is kiváló érzékkel váltogatják a többszólamú melódiákat a hardcore-os, metalos durvulásokkal. A Not Alone képében aztán kapunk egy színtiszta akusztikus balladát. Ez kimunkált énekdallamaival abszolút slágergyanús - nem lepődnék meg, ha felkapnák a rádiók, már ha hajlandóak lennének olyan bandákat bevállalni, mint az Idoru. A kissé rapesen induló Ain't Worth Shit megint a keményebb vonalra erősít rá. A némi grunge hatást mutató I'm Moving On már ismerősen csengett 2011-ből - ehhez videó is készült.




Három magyar nyelven íródott szerzemény is színesíti a korongot. Az Évről évre, Félig szép, Keserű otthon triászból először az utóbbi fogott meg legjobban; ez a legkeményebb, refrénje pedig maximálisan rendben van. Említést érdemel szövege is. A majdhogynem Stairway To Heavenösen induló Breath képében újabb lírázás következik. Hihetetlen, de még ez is jól áll Szalkaiéknak. Nem véletlenül szoktak akusztik fellépéseket is vállalni. A közepénél esett le, hogy ez valójában egy Monologue albumos tétel unplugged környezetbe való átültetése. :) A klipesített Idoru Must Be Destroyed!-ban ismét jól rátaposnak a gázpedálra a fiúk - itt még kis Subscribe befolyást is hallok. Vicces lett a nóta vége felé a bevágás, amikor az utca emberei nyilatkoznak róluk (Ki a f..om az az Idoru? Magyar vagy angol nyelvű?) :)

A számok rövidek, nincsenek túlbonyolítva, ami a dallamok mellett nagyban segíti befogadásukat. Ennek köszönhetően hamar le is pörög az album. Ha nem is napi szinten, de mindenképp elő fogom venni többször a Time - Special Editiont, profi, kidolgozott, a nyugati szintet megütő alkotás lett; méltán nyertek vele Fonogramot a srácok. A digipack borító is figyelemre érdemes; Tóth Richárd keze munkáját dícséri.