Az Extol egy norvég banda…
És ez a tény megmagyaráz bizonyos dolgokat.
Ugyanis számomra olybá tűnik, hogy a norvég zenekarok produktumai tekinthetőek manapság leginkább a szó eredeti értelmében véve progresszívnek, és kísérletezőnek.
Az Extol pályafutása is kísérletek sorozata. Az eddig megjelent négy lemezük elég markánsan különbözik egymástól.
Az 1998-as, debütáló Burial progresszív death/black/thrash metaljától eljutottak a The Blueprint Dives, Deftones-ízű alternatív rock/metaljáig. Majd ezt követően, egész pontosan 2007-ben föloszlottak.

Aztán tavaly újra összeálltak, legalábbis a csapat kemény magját képező három muzsikus, jelesül David Husvik, Peter Espevoll, Ole Børud.
Idén pedig napvilágot látott a szimplán Extol címre keresztelt ötödik nagylemez, amelyről előzetesen úgy nyilatkoztak, hogy egy definitív mű lett, a banda összes korszakából merít, persze mindből a legerősebb jellemzőket, megoldásokat tekintve kiinduló pontnak.
Az elsőként nyilvánosságra hozott Open the Gates hallatán egyből magam alá csináltam, és úgy vártam a lemezt, mint a Messiást! Ha már szóba került az Isten Fia, akkor érdemes megemlíteni, hogy a norvég alakulatok többségével ellentétben az Extol nem hogy vallásellenes, hanem erősen vallásos szövegekkel operál. Mondhatni keresztény, vagy épp white metal zenét játszanak.
De visszatérve saját hatalmas várakozásomra, az album egésze bár nem olyan zseniális, mint az említett nóta, mégis roppant meggyőző.

A kezdő Betrayal egymásba tekeredő gitártémái olyan nagyságokat idéznek, mint Death, Cynic, Atheist. A dallamos éneket is pont jó helyekre sikerült beiktatniuk, és a dal végi szólóra sem lehet panaszunk. Az általam már magasztalt Open the Gates viszont a lemez csúcspontja!



Modernebb vizekre evez, Gojira-szerű témákat is felvonultat, és némi Opeth/Katatonia feeling is árad belőle. A Hangpróbás kommentekben többen is Devin Townsend nevét emlegették a tiszta énekes részek kapcsán.
Én nem mondanám, hogy Devinesen énekel Peter, de elhiszem, ha valakinek mégis ő ugrott be egyes dallamos vokáltémák hallatán.
Összességében bár ez az album is különbözik az előzőektől, mégis szerintem a 2003-as Synergy-re hajaz leginkább.
És tényleg definitív jellegű lett, de hál’ istennek nem zsibvásárszerűen keverednek a dalokban az Extol által valaha játszott stílusok.

Akik még nem ismerik a norvégok munkásságát, bátran kezdhetik az ismerkedést ezzel a lemezzel. Extol fanok meg szinte kizárt, hogy csalódnának ebben a korongban.