A djent is az a stílus, ami a "szokásos” utat járja be, azaz: egy zenekar megteremti, de ekkor még nem úgy hívják ahogy, a djent szót/titulust később aggatják rá.
Majd jön néhány követő.
Aztán egyre több banda kezdi el játszani, vagy részben, vagy egészben alkalmazva a paneleit.
Kitör a djent láz.
Majdnem olyan sokan tűzik ki zászlajukra a műfaj népszerűsítését, mint anno a metalcore-t annak fénykorában.
Kábé itt tartunk most, de törvényszerű, hogy hamarosan ez az irányzat is túl fog lépni a zenitjén, és hanyatlásnak indul.
De addig bizony még jó sok djent lemezbe fog belefutni a tisztelt hallgató. Nyilván aki kicsit is képben van a stílussal kapcsolatban, az vágja, hogy a Meshuggah teremtette meg az alapjait, igaz a svédek által játszott muzsikát anno jobb híján csak extrém prog. metalnak hívták. Ők tették népszerűvé, fejlesztették tökélyre ezt a poliritmikus zenét, és számomra úgy tűnik, hogy a legtöbb djent bagázsra a negyedik lemezük, a Nothing volt legnagyobb hatással. Mert az első három "Mesüge” korongon jóval gyorsabb zenét toltak Thordendal-ék. Aztán ráálltak erre a lassabb, groove-osabb, atmoszférikusabb vonalra, ami kiváló táptalajnak bizonyult az új generáció számára.
És szerencsére a skandináv atyaúristenekkel ellentétben, akik az ultrazseniális, gigantikus alapmű, azaz a Destroy Erase Improve utáni kiadványaikon elfelejtettek olyan jelentéktelen dolgokkal foglalkozni, mint refrén, ezen ifjú titánok egy része fogósság tekintetében bizony bőven mestereik fejére nőtt.

Persze mint minden műfajban, a djent-ben is vannak ügyes, és kutyaütő csapatok.
A kutyaütők legfőbb ismérve, hogy tök egyforma, megkülönbözhetetlen szerzeményeket pakolnak lemezeikre, létrehozva ezáltal egy poliritmikus, kakofonikus katyvaszt.
Az ügyes alakulatok (pl.: Textures, TesseracT) a kimunkált énekdallamok, hangulatos megoldások alkalmazásával képesek érdekessé, színessé varázsolni ezt a stílust.


Melyik táborba sorolható az olasz Gardenjia?
Inkább az utóbbiba, még ha vannak is gyermekbetegségeik bőven.
Először is: hogyan gondolhatták komolyan, hogy EPO című bemutatkozó nagylemezük 76 perces legyen? Ebből a tömény, rétegzett muzsikából bőven elég lett volna háromnegyed óra! Egyszerűen lefárad az ember, mire a majd’ 80 perc végére ér.
Aztán: az extrém ének bosszantóan szürke, erőtlen.
Mondjuk a dallamos/tiszta se felső ligás, de azért rossznak sem mondható.
És visszakanyarodva az első neuralgikus ponthoz: azért olyan hosszú a lemez, mert több dalt is percekkel tovább nyújtanak a kelleténél.
De mivel ez a srácok első "egész estés” kiadványa ezúttal úgy fogom fel ezen negatívumokat, mint amik kezdő csapatoknál még megbocsáthatóak.
Főleg, hogy sok, több albummal büszkélkedhető zenekar is rendre elköveti ugyanezeket a hibákat.
Igaz esetükben már nem szoktam olyan elnéző lenni…

A Gardenjia esetében nyilvánvaló, hogy a legtöbbet akarták adni magukból minden szempontból. A CD kinézete tekintetében sikerült is nekik: nagyon szép, igényes a digipack csomagolásba bújtatott EPO!
És zeneileg is megpróbálták minél több arcukat felvillantani.
Az semmiképp sem mondható a dalaikra, hogy szürkék, unalmasak lennének, csak hát ugye a „jóból is megárt a sok” mondás náluk is beigazolódik.
Egyébként nem 100%-ig djent hallható az EPO-n, hiszen a prog. metal kelléktárából is válogattak. Egész pofás gitárszólókkal rukkolnak elő több nótában, de mivel van szaxisuk, így az ő játékában is gyönyörködhetünk.

Szóval nem elveszett gárda a Gardenjia, ha kinövik az említett gyermekbetegségeket, lenyesegetik a vadhajtásokat, még lehet belőlük valami.