A Megadeth új albumát valami számomra is érthetetlen módon vártam, kíváncsi voltam mit tesz le a képzeletbeli asztalra Dave Mustaine és csapata.
Azért is fura ez, mert igazság szerint a Cryptic Writings és az azt megelőző, Youthanasia meg a Countdown To Extinction albumokon kívül azért nem voltam oda a lemezeikért. A Cryptic/Countdown párost viszont klasszikusként tartom számon.


Igazság szerint az előző lemezt például talán egyszer hallgattam meg, de most sem érzek késztetést, hogy elővegyem. Ellentétben az újjal.



A Super Collider azt hiszem egyesítette mindazokat az erényeket, amik a két kedvencemen is megtalálhatók. Az olyan dalok, mint a nyitó Kingmaker, a címadó, (ezek már az album megjelenése előtt is hallgathatók voltak, igaz én kihagytam) vagy a harmadikként érkező Burn! Azzal a „burn, baby, burn” refrénnel tuti koncertfavorit lesz.
A címadóban érzek némi High Speed Dirt hatást, de nem olyan rohanós azért.



Erős kezdés után a Built For War, meg a Off The Edge kissé visszafogja a lendületet, talán nem kellett volna a három méregerős nótát ellőni az elején. Mert azok fényében az amúgy jó kis dalok gyengébbnek tűnnek.
Szerencsére jön a balladisztikus hangvételű Dance In The Rain, ami a végére azért jól lendületbe jön. Ebben David Draiman (Disturbed, Device) is énekel Mustaine mellett.

A visszafogott Beginning Of Sorrow a dobos, Shawn Drover jutalomjátéka. És a refrénje is remek.
A The Blackest Crow némileg meglepő. A bendzsós vadnyugati hangulatú kezdése alapján simán el tudom képzelni, hogy valamiképp az őslakosokkal is kapcsolatos a nóta.
Nem elemzem ki a dalokat, nyilván mindben megtalálható az a plusz, ami miatt szinte kapásból tudni lehet, hogy itt Ellefsonékat halljuk.

A dalok lényegre törőek, három és öt perc között mozognak, de ennek nagy előnye, hogy nem fulladnak unalomba, ennek ellenére nem nevezném slágergyűjteménynek sem a lemezt, még a nyitó hármas dacára sem. Mert azokat én legalábbis mindenképp a Megadeth katalógus „slágerei” közé sorolom.

Mustaine-t persze nem a hangjáért szeretjük elsősorban, de úgy gondolom, lemezen sosem lehetett igazán belekötni. A gitározását, - ahogy Chris Broderickét is - viszont dicsérni kell, és persze dalokat sem felejtettek el írni.
Szövegileg továbbra is korunk problémái, a politika (Built For War, Dance In The Rain) erősen jelen van, de ezt MegaDavetől már megszoktuk.

Ja, és a záró Thin Lizzy feldolgozás is jól sikerült, a Gigantour-on vendégekkel játszották:



Szerencsére, ahogy a másik Big Four csapat, az Anthrax legutóbbi albuma, úgy ez is olyan minőséget képvisel, ami alapján nem kell fanyalogni. 
Nálam sokat fog még szólni!