Érdekes demóval ( EP-nek van címezve, de azt túlzásnak érzem) hozott össze a sors, mondhatni közhelyesen, méghozzá az amerikai James Owen egyszemélyes projektjének, az Endless Voidnak második kiadványával. Igencsak megnehezítette a recenzió elkészítését a modern technikától valószínűleg irtózó zenész, mivel az égvilágon semmilyen információt nem oszt meg sem magáról, sem az általa működtetett „zenekarról”. Se weboldal, se archívum nem áll az esetleges érdeklődő rendelkezésére és ez a hozzáállás teljes egészében átitatja a frissen, kézzel megírt címekkel ellátott lemezt is (konkrétan 2011-es dátum áll rajt), ami összesen négy rövidke dalt tartalmaz összesen 20 percben. Itt-ott elcsíptem pár információt Owen tevékenységéről, mely szerint már 1985-ben próbálta életre hívni elképzeléseit, még az is lehet, hogy valódi zenekar keretein belül. Ezután egy amerikai kormányhivatal parancsára részt vett az első hibernációval foglalkozó kísérletekben, mely úgy tűnik sikerrel járt és csak pár éve engedett fel a mélyhűtőben hősünk, aki afféle Austin Powersként csodálkozik rá az elmúlt közel 30 év eseményeire. Az első demó 2008-ban jelent meg Final Doom címmel, amin szerepelt például 1988-as, 92-es felvétel is, több zenésztársat is megnevezett ezekkel kapcsolatban James, de nagy valószínűség szerint a kutya sem hallott még róluk és a zenekar „agya” szerint is közel hallgathatatlan minőségű a kiadvány. Akkor mégis minek ez az egész és miért a rémisztő semmiért a 6 pont?


   A válasz igen egyszerű, szimpatikus a lemez és az eszme, ami árad belőle. Az Apparitions minden hangja igazi, a garázshangnál azért jobb minőségű, kora 80-as évekbeli NWOBHM zenét rejt klasszikus heavy metal és csipetnyi doom érzéssel megfűszerezve, visszhangzó, programozástól mentes dobokkal és olyan gitárhangzással, amilyet csak egy 30 évig a stúdió pincéjében rejtegetett, eredeti beállításokkal rendelkező hangszer képes kiadni. Legfőbb hatásokként olyan zenekarok vannak megjelölve, mint az 1980-ban egyetlen értékelhető lemezt megjelentető Diamond Head, vagy a sokkal ismertebb Witchfinder General és a korai  Venom. Az énekhang és amúgy az egész cucc halálosan egyszerű, bármiféle sikerorientáltságtól mentes kocsmazene benyomását kelti, amihez egy feltörekvő és sikeres bandák által uralt, kifinomult digitális hangzással és teljesítménykényszerrel küzdő világban nem könnyű hozzáférni. Valószínűleg az olvasók többségének elképzelése sincs arról a brit zenei hullámról, aminek rövid élete sírba temetett nem egy valóban fantasztikus zenekart, akiktől egy-egy lemezt már csak azok őrizgetnek, amik maguk is átélték ezt a korszakot és bevallom, nekem sem kenyerem ez az időszak, mégis valódi kuriózum a rockzene eme korszakában született elképzeléseket és dalokat hallgatni, még ha csak érdekességképpen is. A brit heavy metal hajnala ez a külön elnevezett rövid korszak, ahonnan Judas Priest, Iron Maiden szintű zenekarok iramodtak tovább, de ebben a korban gyökerezik a keményebb irányba forduló thrash és a progresszív metal is.
   Az első, R.I.P. – March Of The Dead c. dal szövegében a halál utáni visszatérést boncolgatja, egyszerű lüktetésű, középtempós, dallamos tétel, énektémájában eszünkbe juttathatja a korai Black Sabbath világát is, de csak annyira, mint a legtöbb NWOBHM zenekar. Érdekesség, hogy a dal 40 másodperces gitáros kezdése elméletileg a R.I.P. c. intro lenne, de mire ideért a lemez addigra egybeolvadt az őt követő dallal… Könnyed gitárszólóval ér véget virgázás és egyéb nyalánkságok nélkül, pusztán a zenélés szeretetébe burkolózva. Ugyanez érvényes a Spiritualistic Mediumra is, ami James szintén ismeretlen 80-as évekbeli zenekarainak két különböző tételéből lett összegyúrva és újrarendezve, ha ezen a pár percen belül lehet rendezni valamit is különösebben. A dal egyébként kellemes lehet bárkinek, aki a klasszikus heavy metalt szereti, azt is leginkább születésének éveiben. A Bereaved időkapszulájában a 80-as évekbeli rockabilly feltámadást is érzékelhetjük, de lassabb, doomosabb refrénje visszaemeli a heavy metal porondra, ez a dal tartalmazza az egyik legjobb szólót a kiadványon. A zárásban az Apparitions And The Undertaker állítólag valós eseményeken alapuló dalszövege és heavy/doom zakatolása várja a nagyérdeműt. Az erőteljesen Ozzyra emlékeztető énekmodorral előadott dal egy féltékeny temetkezési vállalkozóról szól, aki éjszaka lemészárolta a temetőjében szeretkező fiatal tiniket. A szerzeményt kezdő és befejező iszonyatosan amatőr orgona hangját leszámítva szintén hozza a megkezdett színvonalat és megfelelő füllel hallgatva kellemessé tud válni.
   Kinek ajánlható tehát megismerni ezt a félig-meddig amatőr lemezt? Azoknak, akik még emlékeznek az első, kazettán megszerzett Iron Maiden, Motörhead felvételeikre és eszük ágában sincs kidobni, még ha már hallgathatatlanok is, akik messziről kerülik a közösségi portálokat és már az oviban chopper volt a jelük. De legelső sorban James Owennek a nagy vízen túlról, mert igazából ezt csak saját magának szánta szeretettel. Egy interjúban James új anyagot ígér 2013 végére, szintén demó formában, természetesen az általa gyűlölt kapitalista trendek kizárásával, saját pénzéből finanszírozva és szintén saját célra Troubled Times címmel...