Death Walks With Me (2013)
A síron hunyorgó részvétgyertya lángja képes meggyújtani azt a fáklyát, amelynek fényénél tovább tudunk menni majd az utunkon.
Oldboy elmélkedett nemrég egy lemezkritikájában arról, hogy miért nehéz írni egy átlagosan jó albumról. Akkor egyet is értettem az ott megfogalmazottakkal. Viszont azóta a kezemben szakadatlan szorongatott Noumena cd teljesen kisiklasztott a megszokott poros kerékvágásomból. Nem tudok leszállni a földre, és bár nagyon szomorgó, melankolikus, elgondolkoztató az egész alkotás, nekem semmi nem tudja lemosni a gyermeki mosolyt az arcomról. Nem is tudok egy normális gondolatsort megfogalmazni róla. Pedig fejben próbálkozok vele folyamatosan már napok óta, most mégsem tudok egyetlen egyet sem felidézni. Annyira megindít, megérint, támogat, megért, felold bennem mindent ez a tipikusan Noumena muzsika-varázs, hogy a kiismerhetetlenség feneketlen kútjába zuhanásként élem meg minden percét. Újra és újra… Így kénytelen vagyok most rögtönözni. Ismét… 
Ezért előre elnézést kérek azoktól, akik hagyományos, mondhatni normális lemezkritikát szeretnének most olvasni, nem garantálom, hogy az elégedettség érzésével lapoznak majd vissza az oldal tetejére.

Ha valaki megkérne arra, hogy szavaimmal mutassak be neki valaki embertársamat, akkor azt kétféle módon tehetném. Ha egy majdnem idegenről kellene beszámolnom, akkor a külső jegyek felsorolásából állna mondandóm váza, viszont ha ismerősömről kellene beszélnem, akkor a tulajdonságaira koncentrálnék és a közösen átélt eseményekre. Valahogy így vagyok most is. Lemezkritikát másképp ír az ember, ha ismeretségük csupán napokban mérhető és a közös együttlétek halma még nem ostromolják a százéves vadgesztenyefa legfelső virágát és másképpen, ha történetesen rajongója a kritika tárgyának. El is mondom, hogy mennyire. Szégyen, sőt említenem sem szabadna, de már évek óta nem bővítetem gyári lemeztáramat vásárlással. Viszont amikor értesültem arról a nagyszerű hírről, hogy a finn sötétdallamos deathben kimagasló színvonalon, egyedi ízzel alkotó Noumena 7 év hibernáció után új lemezt készít azonnal eldöntetett bennem, hogy ezt a produktumot meg kell vennem. A lemez megrendelésekor technikai nehézségbe ütközésem Isteni beavatkozásnak is betudható voltát akkor még nem éreztem, csupán bosszankodtam a bénaságomon, angoltalanságomon, de másnap már jött is a megvilágosodás egy értesítés formájában a szerkesztőség postaládájába, miszerint Haunted Zoo Productions néven saját kiadású, bolti változatú Noumena lemez érkezik, írnia kellene róla valakinek. VÁLLALTAM! 
Most meg itt ülök a billentyűzetet igézve, hátha segélykérő pillantásomra értelmes mondatokká állnak össze a mozdulatlan fekete gombocskák. Mit lehet írni egy olyan lemezről, ami a közel egy órájában annyi teljes beteljesedést, tökéletes harmóniát, vad agressziót, fekete bájt és reménytelenséget tartalmaz, aminek elviseléséhez, felfogásához minimum tizenegy lélekkel kell bírnia a testnek? Ennyit? Azonnal kiebrudaltatnék az önkéntes firkászok szűk táborából. Vagy írjam le egyesével a dalokról, hogy mennyire tipikusan Noumenás bennük a szólógitár folyamatos dallamjátéka, amitől már az első pengetéskor csukott fülekkel hátszélben azonnal kitalálható, hogy melyik együttes szól? Vagy a ritmusgitár vastag, mély, néhol doomba hajló riffelése? Esetleg tegyek említést a változatos, mesterien kimunkált ritmusszekcióról, hogy míly’ komiszan oltják a deathbe a folkot és helyenként a blacket? És ugye a kaparós hörgés szerethetőségét se hagyjam méltató szavak nélkül? Meg kell-e említenem az olyan nem megszokott hangszerek örömteli felbukkanását, mint a mandolin, cselló, csörgők, csörgődob, vadászkürt, morzegép, zongora? Sírjak-e vagy nevessek a csábító hangú Hanna Leinonen lecserélésén, aki nélkül korábban képtelen voltam csalódottság könnyek sós ízének feltűnése nélkül elképzelni a Noumena jövőjét, amikor olyan tehetség érkezett a helyére, mint Suvi Uura, az ősártatlanságú természetesség megtestesítője? 
Ugyanakkor szomorú is vagyok. Van egy olyan érzésem, hogy kilátástalan esélyekkel bírok az értékes, valóban különleges lemezek tömegből való kiemeléséért folytatott szakadatlan harcomban. A divat és az előítéletek minden magasba törő más értéket, mint megannyi törékeny paszulycsírát tomboló titánként taposnak el. Majd önelégült harci táncot járnak az anyaföld jelöletlen sírhantján a média közízlést formáló támogatásával. Igaz viszont az is, hogy ha a tömegekbe tudnám kiáltani egy kontinensnyi hatótávolságú megafonnal, hogy az Amorphis Elegy lemezóriás dallamszövevényeinek rokonai többször hallhatóak a csapat negyedik nagylemezében, mint az anyaegyüttes azótai munkáiban, vagy hogy az Opeth Blackwater Park zsenije is megelevenedik a Let In Run Redben, akkor valószínűleg nem tudnék vevőlavinát indítani a lemezboltok felé, hiszen értő fület csak ezrelékben mérhetően találnék mondandómmal. De legalább bennük megindulhat valami és hozzám hasonlóan gyűjtenek majd be ereklyét a finnektől (én például pólót biztosan fogok rendelni, az új logójuk és a borító annyira megfogott, no meg tiszteletemet és elismerésemet is szeretném bankszámlán érzékelhető formában kifejezni). Érdemes azonban sietni a vásárlással, ugyanis az eddigi három lemezük ma már nem kapható, mind elfogyott.

Aki ismeri a Noumena eddigi munkásságát annak nem lesz szokatlan a borús hangulat folk-death-es tálalása harmóniahalmozásokkal, de talán még ők is elgondolkodnak azon, hogy miért lett még reménytelenebb, kiábrándultabb, csalódottabb az új lemez, mint a legutóbbi Anatomy of Life, vagy az eddigi pályacsúcsot jelentő Absence és a bemutatkozó Pride / Fall? Van rá magyarázat természetesen, de ezúttal a tökéletes és minimalista cd-szövegkönyvben is feltűntetik azt. Nevezetesen Jani „Carlos” Rauhala (1979-2009) barátjuk elvesztése a dalírások közepette. A dalokból felénk áradó fájdalom szinte kézzel fogható, és mint isteni véső formál minket érzékenyebbé. Felszínre is kerül belőlem egy kérdés, miszerint majd ha már én is megtérek édesapám, nagyszüleim és számtalan szeretett rokonom, ismerősöm mellé, akkor érez-e majd valaki hasonlóan, mint a Noumena dalaink lelke? A szövegek természetesen az elkerülhetetlen halál bekövetkeztéről és az ittmaradottak veszteségérzetének feldolgozásáról tartalmaznak filozófiai gondolatokat. De rámutat, hogy mégis, vagy talán éppen ezért érdemes élni, szeretni.

Egyetlen egy számot kiemelnék, csak mert szerintem magyar vonatkozására érdekesség képpen érdemes felhívnom a figyelmet. (Szorosabb a finn-magyar rokoni kapcsolat, mint ahogyan azt manapság állítják?) Amúgy is a nekem legkedvesebb dalról van szó, az egyetlen balladáról, az akusztikus, sokhangszeres Sundownról. Valószínűleg soha nem lesz írásom lefordítva finnre, így nem is fogják félreérteni a tagok, hogy nem másolást, hanem egybehangzóságot emlegetek a megnevezett nóta és szomorú sorsú Máté Péterünk Most élsz című kortalan szerzeménye között. Pontosabban a „most vigyázz, hogy jól csináld” dallamsora kristályosodik ki a „has been pointles struggling” valamint vele egydallamú sorokban és válik tökéletessé a refrén „because then dreams they talked about” részében. Ezek mellet viszont messze eltér a két szerzemény egymástól, tehát inkább csak újramegírásról beszélhetek. 

A lemezfelvételt Jarno Hanninen vezette, csakúgy, mint a keverést, masterelést. A tökéletes megszólalást, amibe sehol nem tudok belekötni (pedig próbáltam) tehát neki köszönhetjük és a Klaukkalaában (Finnország) található D-Studionak. Az akusztikus gitárok tisztasága, ártatlansága megindító.

Így érdemes kérem emlékezetessé varázsolni a 15 éves megalakulás ünnepét!

Ma ezt így sikerült elmondanom. A pontszám ezennel kőbe vésetik…

Köszönöm nektek:
Antti Haapanen – ének
Suvi Uura – ének
Ville Lamminaho – mandolin, gitár
Tuukka Tuomela – gitár
Hannu Savolainen – basszusgitár
Ilkka Unnbom – dob

Noumena_Death_Walks_With_Me_2013
Kiadó:
Stílus:
melodic death metal
Értékelés:
 
Pont
: 10 / 10
 
Külalak
: Gyönyörű
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.Handful of Dust (05:26)
2.Play Dead (03:32)
3.Sleep (05:19)
4.Death Walks With Me (05:01)
5.Let It Run Red (05:11)
6.The Storm (06:05)
7.Mysteries of Motion (03:47)
8.Nothing (05:41)
9.Only the Silent (04:04)
10.Season of Suffocation (08:09)
11.Sundown (04:57)
Írta:
bahon
2013. május 11., szombat, 19:20
Facebook:
bahon 2013. május 19., vasárnap, 13:45
bahon
Csatlakozott:
2007. március 29.
Hozzászólások: 2837
Nem bírom abbahagyni a hallgatását... (L)


Koncertek
© 2001-2022 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.017 seconds to render
Query failed:
INSERT INTO `session` (
`id`,`user`,`data`,`ip`,`useragent`,`bot`, `rnd`)
VALUES (
'jgm2d70t1sfgv5a2mnvlaints6','','szoveg|s:7:\"SMFEUOV\";koncert_helyszin|i:1;groups|a:0:{}language|s:2:\"hu\";lyricsfile|s:12:\"neurosis.php\";lyricsrow|i:1;','3.85.80.239','CCBot/2.0 (https://commoncrawl.org/faq/)','0', RAND()
)

Error: Incorrect integer value: '' for column `femforga_femforgacs`.`session`.`user` at row 1