Erik Rutan neve a death metalosok számára biztosan nem idegen. Zenei pályafutása a nyolcvanas évek elején kezdődött még a Ripping Corspe-ban. 1995-ben átigazolt a Morbid Angel zenekarba, ott két albumon hallható játéka (1995-ös Domination és a 2000-ben megjelent Gateways To Annihilation című albumokon). Mivel a morbid angyaloknál csak rövid időszakokban volt tagja, így természetes, hogy egy ilyen aktív és kreatív zenész új csapatot kreál majd. Ennek bizonyítéka a Hate Eternal, amely 1997-ben jött létre.


Mivel Rutan a főnök, kézenfekvő hogy a tagok állandóan változnak (erről pont Chuck Schuldiner jutott eszembe, a legendás Death zenekar atyja, aki már 12 éve tolja a metalt az égiekkel, aki minden albumon más és más zenészekkel játszott). Ezen a lemezen is változtatott Erik, Vile basszerossal JJ Hrubovcak és Jade Simonetto dobossal (Jade a Fury and Flames lemezen is közreműködött) kooperál. A produceri széket pedig ki más, mint Erik foglalta el. Hangmérnökként a hangzást itt sem rontotta el, hatalmas hangerőn szó szerint le tudja szakítani az ember fejét, és ez nem vicc!

Akik már ismerik Rutan munkásságát, azok tudják, hogy soha sem fog leállni kísérletezni, de szerintem már a gondolatától is felállna a szőr a hátán, hogy furcsa megoldásokkal operáljon. Emiatt a Phoenix Amongst The Ashes sem fog mindenkit meglepni. Rétegezett, sűrűn hangszerelt brutális death metal zúdul a hallójáratokba negyven percen át, Rutan olyan módon képes zenét írni, hogy  ne tűnjön túlzásnak. Zseniális érzéke van a lemezek megszerkesztéséhez. És az a negyven perc huss, úgy tud eltelni villámgyorsan, mintha csak negyed óra lenne. 

A felvezető Rebirth után érkező The Eternal Ruler egy tipikusnak mondható Rutan szerzemény. Blastbeatek és riffhegyek súlya a hallgatót maga alá temetik, és a főnök hangja mit sem változott az elmúlt évekhez képest. A Hate Eternal legfontosabb védjegye, az irdatlan tempók és sűrű témahalmozás mellett a szólók gyakori használata, amit sok-sok extrém banda napjainkban mellőz. Egy olyan gitáros, mint Rutan, aki bármit képes eljátszani, visszafogni nem fogja magát soha, megvillantja tudását. Az ember várja a lassabb szerzemény(ek) felbukkanását, hát nem kell ehhez jósnak lenni! A Thorns Of Acacia doomos riffjeit kell csak meghallgatni. A Haunting Abound visszavesz  a tempóból, a második felében kitisztul a hangkép is, csak hogy a brutális dobtéma és a kísérteties gitárszóló maradjon.

Rendkívül hangulatos a címadó darab témája is, visszaköszön az előző lemez drámaisága. Aztán természetesen akad olyan szerzemény, amelyiken az egyik hatalmas hatás, a Cannibal Corpse hatása érződik. Ez a Lake Ablaze című tétel, amelyben egyébként a tipikusan corpseos riffek mellett felfedezhetőek olyan megoldások is, amelyeket nem kifejezetten várnánk a kannibáloktól. A záró darab meglepően dallamos, kitűnő lezárást nyújt.

A Phoenix Amongst The Ashes olyan korong, aminek a többmázsás brutális riffjeitől nem szakad meg az ember, de azért a hatása leírhatatlan. Az előző albumhoz képest egy kiegyensúlyozottabb, intenzív és kerekebb lemezzel ütközhet szembe a vétlen hallgató. Erre szerény véleményem szerint érdemes volt várni. Méltó folytatása egy kemény és mindent elsörpő sorozatnak.