Egy orosz banda negyedik lemezéről fogom elmondani most a benyomásaimat, merthogy rendesen benyomott, ahogy illik. A zenei összetettségnek nagyon sok formája van. Az is összetettség, ha hárfával együtt nyomjuk a gitárriffeket, de inkább fájdalmas lehet a fülnek, mint érdekes... Bár ki tudja... Létezik viszont olyan összetettség, ahol az elvileg idegen részeket arra alkalmas ragasztóval és olyan szögben illesztik össze, hogy a végeredmény stabil marad.
Nagyon sok elemezgetést igényel a The Labyrinth of Penumbra, annak ellenére, hogy már első hallgatásra is szimpatikus, és ízletes falat lehet az olyan füleknek, akik zenei különlegességekre vágynak. Sokszor hangsúlyozom, hogy a könnyebb meghallgathatóság érdekében hasznos egy lemezen a hangos - halk, gyors - lassú részek váltogatása, hiszen a monotónia jól hathat rövid távon (amennyiben a hosszú távot egy órára értjük kb.), de egy egész lemeznyi zúzda, ami mondjuk a klasszikus thrash és death lemezekre jellemző, bizony megfelelő alkatot igényel. Ez az alkat pedig nem rám jellemző. A Psilocybe Larvae zenéjével egészen nyugodtan próbálkozhat bárki, aki a hozzám hasonszőrűek táborában szenved. Ez esetben nem fog ugyanis.
A szentpétervári kvintett bizony 1996 óta alkot, és örömmel láttam, hogy a tagok között van valódi szintis is. Ugye gyakran előfordul, hogy van egy csapat, ahol a gitáros a dalszerző, aki egysíkúan riffelget, van hátul egy cséplőgép, elöl egy középszerű énekes, és a zene lényegét meg olyan túlvilági, légies, ideglelően ügyes elektronikai effektek adják meg, amiket Mr. Anonymous szállít nekik. Most mutogassak ujjakkal? Felesleges.
Itt kérem Chaos úr az, aki a szintit ténylegesen megszólaltatja. Hivatalos netes megjelenést egyedül a közösségi portálon találtam róluk, itten.
Már az első dalnál kibukik, hogy kőkemény határdöntögetés fog zajlani. Teljességgel a metal végpontjain átnyúló elektronikus (analóg-szerű) megoldásokkal találkozunk.
A második dalban felhangzó zongora a kosztümös - avantgárd zenekarok eszköztárából hív meg elemeket. Az énekhang a dallamos énekrészeknél meg erősen hasonlít a hazai Damned Spirits' Dance torok Sinox által képzett tónusra.
Eleve az egyik nagy erőssége a lemeznek az ének sokszínűsége, a hörgés és a dallamos éneklés gyakori váltogatása. A dal befejezése is rém hangulatos szintetizátor - szólógitár kettős.
Majd a harmadik tétel, a Shining Shambahla kezdése ennek a hangulatnak a folytatása, ahol az elektronika olyan szintű értelmezése érződik, amit a Porcupine Tree-ben szokott gyakorolni Richard Barbieri.
Az Into The Labyrint kimért, ügyesen ütemezett, és finoman megzenélt sorait hallgatva már meggyőztek arról az orosz urak, hogy kelet nemcsak a black/doom/post zenék szálítója számomra, de a klasszikus értelemben vett progresszív zenéké is.
A Contemplation - Fortress of Time kettőse pedig arról győzött meg, hogy ez a zene művészet, az alkotói pedig művészek. A befejező másodpercek gitárhangjai veszettül el lettek találva
Összefoglalva, az egész anyagról süt a hatalmas tapasztalat, a megalapozottság, és hogy nincsenek vadhajtások, nincs peronosz, nem kell már elnőni gyengébb ötleteket. Ez egy nagyon jó zenekar. A Buil2Kill nem szokott rossz dolgokat megjelentetni, de ez minden várakozásomat felülmúlta.
Nagyon kevés olyan pillanata volt a lemeznek, ahol a tetszési indexem helyett a tárgyilagosságomat és az objektivitást alkalmazva kellett a pontszámot erőltessem. Ez természetesen egy kicsit mindig bejátszik, de a Psilocybe Larvae esetében alig.
Hogy emeljek ki pozitívumot egy olyan lemezről, ahol minden a helyén van? Ugyanígy nehéz bekategorizálni a stílusát is egy ennyire összetett alkotásnak, ahol a zenészek eldöntötték, hogy mindent a hangulatért, tehát nem tettek tiltólistára semmit, ami az összkép szempontjából jól jöhet. Manapság divatos bélyeg a post jelző, már lassan kikopik a progresszív jelző, pedig ezek valamelyest illenek a Psilocybe Larvae által összekavart, majd kisimított műalkotásra.
Oroszok... Folyamatos meglepetések...
Úgy telt el ez a szűk háromnegyed óra, hogy huss... Mint kés a vajban...