Hát erről muszáj írni... Ez jutott eszembe, mikor meghallgattam. Krigare-é az érdem tulajdonképp, hogy megismerhettem ezeket a... Ő ugyanis szorgalmasan töltögeti fel a koncertidőpontokat, a 'forgács egyik szürke eminenciásaként, és a III. Nautiluszok éjszakája című üde kis rendezvényen láttam a csapatot megemlítve a Karsttal együtt. A Karst pedig véleményem szerint az ország egyik legfaszább punk - black hordája, namondom ezek aztán biztosan nem lépnek fel valami húgyszagú, modernkedős nyálpunk csapattal.
A tippem be is jött... Szégyellem magam, hogy veszprémi lévén nem ismerem a srácokat, hiszen már 2006. óta létezik a banda.
Ennek az írásnak az is az érdekessége még, hogy SEMMI háttérrel nem rendelkezem a P.F.A-t illetően, úgyhogy ha majd eljut hozzájuk, lehet, hogy időnként felröhögnek ezen - azon...
No mindegy. Akkor térjünk a tárgyra.
Ez itt egy... punk EP (?).
De nem csak az... Inkább egy életképnek nevezném. Vagy a punk egy olyan elfertőzött irányzata villanásának, amikor a pszichedelia szárnyain lavírozik fel a felhők közé egy negyed órára. A hangzás brilliánsan el van találva, persze az igényesek majd azt mondják rá, hogy szar. Nagyon nyersen, és nagyon tisztán szól mégis minden, ahogyan annak a módja itten vanik.
A Sand Ocean emlékeztet egy kicsit az U.R.H. korai dolgaira, de lehet, hogy csak az eleje. Szinte vártam Müller Péter idióta hangszínét. Persze mást kaptam, de semmi gond. Bájosan hat a halk részeknél besejlő gitár-vonalhang. Ratyi hangkártyát használhattak a felvételhez, vagy ócska mikrofont... Ki tudja. Rém izgalmas.
A második darabnál a wah-wah nagyszerű drogos (visszaolvasáskor progosnak olvastam, mondom mivan???) - pszichedeliába áztatja a cuccot. Ez a címadó dal első része egyébként.
Aztán az izgalmak fokozásaképpen a 42 másodperces Are You There God? It's Me Marge Simpsonban némi kis veszekedést is hallhatunk arra vonatkozólag, hogy valaki valamit úgy akar...
Majd pedig érkezik is a zárórész, ami a B oldalt teljes egészében kitölti, és az A Cloud of Fat Insects második része. Ez egy imprónak is felfogható, lehet, hogy az is. Arra emlékeztet, amikor annak idején a Pink Floyd eleresztette magát a színpadon, és a dalokból a lemezes verzióktól valami teljesen eltérőt hoztak ki.
Mindig gondban vagyok, amikor a külcsínét kell megítélni egy kiadványnak. Erre most mit adjak? Hiszen rettenetesen igénytelen, de számomra telitalálat. Azután, ha jól megnézzük, nem is igénytelen, hiszen harmonizál a zenével, másrészt egynesúlyban vannak a motívumok, semmi határozatlanság. Ez ilyen, ez így van jól. Azt mondjuk nem tudom, hogy a négytagú bandából miért csak kettő fényképe szerepel a belső oldalon, de majd elmesélik, ha van kedvük beszélgetni.
Most mit pofázzak még róla? Hallani kell... Tessék... Minden megjelenésük ingyen lerántható az éterből:
Na végre, már tudom, hogy mi hiányzott. - Ha még függő nem is, de rajongójává váltam a zenekarnak. - Mikről le nem marad az ember?! - Thanx, Naga. -- Dark Mother, Mother Divine!