Néha előjövök azzal a teóriámmal, hogy mára szinte már csak műfajok ütköztetésével lehet izgalmas dolgokat művelni a zenei porondon. Ennek a valóságalapját eldönteni önökre bíznám, ahogyan azt is, hogy a jelen lemez, illetve a horvát Bustum ezt megteszi-e. A trió (vagy most éppen duó) több mint tíz éve fertőzi a vizeket, mérgezi a levegőt, és a műfaji besorolást tekintve tökéletesen illeszkedik a New Jerseyben fészkelő Regimental Records eddigi kiadványaihoz, csakúgy a hazai forgalmazóként funkcionáló Neverheardhez. Három, apránként eleresztett demó után (mind a három tartalmazta a Demonic Awakening című dalt) ez a banda első teljes nagylemeze.
Ami az első hallgatás után már megmarad az az egyre hozott pergődobtémák gyakori alkalmazása, és az egyébként is feszes döngölő dobjáték. A gitártémákban klasszikus black dallammenetek ötvöződnek a tradicionális heavy metal riffekkel, sőt azzal a bizonyos egyre hozott pergővel sokszor szinte már thrash hatás lesz a végeredmény. Kicsit emlékeztet az anyag a szintén a Regimental által gondozott Open GraveFearjére.
Vokalizálásként a lehető leggonoszabb karvalyhangon suttog Demoniac (a kereszttel dedózó csóka alant már Nicor), és a finom visszhang, amit a hangjára húztak csak mélyíti ezt a taszító -szeretni való orgánumot.
Az első öt dal csak átlagosan jó, aztán nálam a hatos Mists Of Solitude kezdte rendesen felhúzni a pontszámot a véglet irányába. Itt ugyanis a dal színtiszta black metallal indul, majd persze nem marad végig az, a gonoszságfaktor és a művészi él nagyon jól egymásra talált. No meg veszettül jó a sodrása az egész tételnek, igazi fejrázós darab időnként. És ez innentől már megmarad a lemez végéig, sőt az 5 perces Zaplakalo Nebo Suzama Od Krvi esetében, ami a leghosszabb nótája az anyagnak, még fokozódik is a hangulat. Hatalmas! Egy picike szintis rész is bekúszik.
A hangzás nagyon ott van a szeren, de nem műanyag. A basszusgitár minden apró rezdülése elválik a gitártól, a dob pedig feszesen és tisztán zakatol. Tudom, a trúság megkövetelné azt a bizonyos mélyebb és szőrösebb dobhangot, de ezt, amit itt hallok, nem tudom nem szeretni.
A lemez egyébként mindössze 33 perc, ami egy ennyire tömény és minőségi esszenciát hallgatva bőven elég is.
A borító nincs eltúlozva, sima fekete-fehér black metalhoz passzoló téma, de itt ez nem oszt, nem szoroz, vagy ha igen, hát felfelé. Az viszont pozitívum, hogy a nyomat felszíne nem fényes, hanem matt, amit ugye az ujjbegyekből eltávozó mikroszkópikus zsírréteg - szaknyelven ujjlenyomat - ez esetben sokkal kevésbé pecsétel meg. Egyébként pont a borító alapján tituláltam a csapatot triónak, mert bár a Metal Archives szerint jelenleg ketten vannak, a papír azt mondja, hogy Eldar "Piper" Ibrahimovic - dob, Demoniac - gitár és ének, Dario "Darac" Turcan - basszus a felállás.
A kiadvány tavaly júniusi. Aki szereti a tradicionálisabb metalzenéket, nagyívű dallamokkal, gyors tempóval, és kellő mocskossággal, az nagyon nem fog csalódni a lemezben. És legyen ez újabb bizonyítéka annak, hogy a régóta patinás lengyel színtér mellé most már nem csak az oroszok vagy az ukránok, hanem a horvátok is bejegyzik magukat a szláv területet illetően. Csupán azért nem engedem fentebb a feszmérőn, mert egy kicsit várnom kellett a közel tökélyre. És örülök neki, hogy nem siettem el az év végi toplistám összeállítását. Össze lehet azt állítani februárban is...