A Deftones a KoRn által elindított nu-metal szökőár egyik legerősebb hullámaként árasztotta el az új, egyéni zenékre vágyó tömegeket. Sokan a mai napig nu-metalként definiálják a muzsikájukat, pedig szerintem nem sok közük volt/van ehhez a műfajhoz. Igaz, az olyan, hazánkban is nagy népszerűségnek örvendő bandák, mint a Coal Chamber, Limp Bizkit, és a fentebb említett két bagázs zenéje több dologban különbözik, mint amennyiben hasonlít egymáshoz. Legalábbis szerintem. Én a "nagy négyes” tagjai közül egyértelműen a KoRn és a Deftones munkásságát kedvelem. Valószínűleg azért, mert ők olyan érzelmi többletet is bele tudtak pakolni lemezeikbe, ami a másik két zenekarnak nem igazán sikerült.
 

Chinoék új opusza ráadásul már címében is azt az érzést nevezi meg, ami körül a világ forog, amire mindenki vágyik, aminek létrejöttével, fenntartásával, elmúlásával milliónyi könyv, cikk, tudományos munka, zene, film, stb. foglalkozik, és megannyi üzletág épült rá/köré. Bizony, ez a szerelem (Koi No Yokan – A szerelem előérzete). Én a Deftones eddig megjelent albumai közül a 2000-es White Pony-ba zúgtam bele, és a mai napig heveny libabőrt idéz elő minden egyes hallgatása. Tehát az a szerelem kiállta az idő próbáját. Emlékszem akkoriban nagyon megosztotta a szakmát a "fehér lovacska”, többen csalódásként élték meg azt a mérföldkőnek számító korongot, amivel a Deftones újradefiniálta magát. Hisz Frank Delgado kütyüi sokkal nagyobb teret kaptak az addigiaknál, és a zene is színesebb lett, kapott egy jó adag experimentális élt, míg a zsigeri agresszió háttérbe szorult. De az epikusabb, fogósabb hangvétel ellenére mégis megmaradt, sőt megnövekedett a súly! A Tool-főnök, Maynard vendégéneklésével felturbózott Passenger pedig stílusoktól függetlenül az egyik kedvenc dalom. És sokaknak (többek közt nekem is) akkor esett le a tantusz, hogy bár Chino is egy jó énekes, de nem képes olyan fogós témákat, refréneket írni, mint Keenan papa. És a White Pony után megjelent lemezeiken sem tudta átlépni a saját árnyékát, bár gyorsan hozzáteszem, hogy egyik Deftones lemezre sem adnék 8 pontnál kevesebbet. Aztán a két évvel ezelőtti Diamond Eyes-on a kezdő, címadó nóta hallatán dobtam egy hátast, mert Chino olyan refrénnel rukkolt elő, ami gyakorlatilag tökéletes. És maga a lemez is egy nagyon jól sikerült alkotás.

A Koi No Yokan pedig a Diamond Eyes irányvonalát viszi tovább, csak ezúttal több hosszú, kifejtős, agyas, iszonyat hangulatos nóta került ki a műhelyükből. Stephen Carpenter mélyre hangolt riffjei, groove-jai szokás szerint fifikásak, bár első hallásra rém egyszerűnek tűnhetnek. Abe Cunninghamet mindig is az egyik legjobb dobosnak tartottam, most is élmény hallgatni alázatos, nem tolakodó, de roppant kifinomult játékát! Sergio Vega (aki már a második lemezen helyettesíti a csapat balesetet szenvedett bőgősét, Chi-t) futamai is megérnek egy misét, csakúgy, mint Frank hangulatfokozó, atmoszférateremtő samplerei, effektjei. Chino meg Chino, akinek már vagy 10 éve azt jósolták az orvosok, hogy ha nem tanulja meg rendesen, szakszerűen használni a hangját, és továbbra is ordít, mint a sakál, akkor meg is némulhat. Namost, vagy járt énektanárhoz, és ma már "szakszerűen” üvölt, vagy sz@rt a dokik fejére egy nagyot! :)
Persze a kemény énektémák mellett a dallamokra is komoly hangsúlyt fektetett, a már régebbről ismerős Leathers hatalmas sláger, de könnyen rögzülnek a többi szerzemény dallamai is. A Poltergeist meg akkora, kegyetlenül mélyre hangolt riffel pusztít, hogy a Meshuggah nyolchúrosai elmehetnek a sunyiba! Jól tud esni eme brutalizálás után az Entombed elektrós szárnyalása. A Tempest pedig egy monstrum, egy dalóriás, majdnem akkora hatást gyakorol rám, mint a Passenger. Az egyszerű, de hipnotikus, delejező főriff berántja az embert, a refrént meg nagyon oda teszi Chino. Igazi nagyágyú ez a nóta!



A másik "Kövér Berta” a majd’ 7 perces (kösz, Redrum!) Rosemary, melyben lebegős és menetelős részek váltakoznak, az ötödik percben egy újabb Stef-féle "zsére” hangolt rifftámadással.
Zenghetnék még ódákat oldalakon keresztül az új Deftones-ról, de nem teszem. Ahogy nézegettem eddig egyöntetűen pozitív a lemez fogadtatása, többen is "az év lemeze” titulussal dobálóznak vele kapcsolatban. Nem véletlenül használtam a "vele” szót, hisz a Koi No Yokan olyan, mint egy élő, lélegző, érző organizmus.

Per pillanat még egy fokkal erősebbnek érzem a White Pony-t, de ki tudja, lehet, hogy néhány hónap, vagy év múlva azt fogom mondani, hogy a "Szerelem Előérzete” a banda legjobb albuma…
Igaz, tőlük kitelik, hogy a következő dobásukkal még az itt hallható teljesítményt is megfejelik! 
Ugyanis a Deftones egy eszelősen zseniális zenekar!!!