Bár a Graveyard előző lemezének a címében szerepel a blues szó, mégis az új album, a Lights Out merít többet ebből a stílusból. Persze a Hisingen Blues sem nélkülözte a műfajra jellemző elemeket, mégis virgoncabb, vadabb, rockosabb volt jelen recenzió tárgyánál.
  Viszont annak ellenére, hogy hallhatóan jammelés során születtek az új dalok, szerintem emlékezetesebb énekdallamokkal látta el őket Joakim, mint az utóbbi, díjnyertes lemez szerzeményeit. A Lights Out-on ugyanúgy a puhább ének dominál, mint a Witchcraft nemrég megjelent korongján. És zeneileg némileg egydimenziósabb a Hisingen Blues-hoz képest. A torzítópedálra sem lépnek rá túl gyakran, inkább csak overdrive-ot használnak. Mondhatni, hogy egy letisztult lemezzel, hangzással állunk szemben. Ami egyeseknek tetszeni fog, mások pedig csalódásként élhetik meg. Igaz, én az utóbbira nem látok túl nagy esélyt, mivel hangulati szempontból - talán a kevésbé szélsőséges dalok miatt - erősebbnek tartom a Lights Out-ot elődjénél. Ha matekozunk egy kicsit, akkor könnyen megállapítható, hogy bizonyos tekintetben rosszabb, más téren pedig jobb lett az új opusz. Összességében tehát ugyanolyan, mint a Hisingen Blues. :D

Legalábbis a képzeletbeli (vagy ez esetben valós) pontszámot nézve helytálló ez az egyenlet. Egyébként meg éppen hogy más, mint az előző, de legalább annyira nagyszerű. Az An Industry of Murder nyitó hangjai nyilvánvalóvá teszik, hogy hál’ istennek nem hagytak fel az analóg hangzással és a pszichedeliával sem! Ez egyébként a tempósabb, rockosabb nóták közé tartozik, fajin gitártémákkal, energikus dobolással. A Slow Motion Countdown címéhez hűen egy lassan hömpölygő, bluesos dal, gyönyörű énektémákkal. Ahogy Joakim a „let it go” sornál magasabb tartományba lép, annyira megkapó! Egyértelműen az érzelmeket célozza meg dalolászásával, és én vagyok rá az élő példa, hogy nem csak a női szíveket sikerül levadásznia! Fantasztikus íve van ennek a számnak, a végére teljesen kinyílik, és ének terén is tapasztalható a kitörés, egy fájdalmasan kemény téma képében. A Seven Seven talán a leggyorsabb dal, de milyen is legyen egy két és fél perces szösszenet? Joakim szolid vibrátókat is megereszt benne, ami ugye a ’70-es évek ikonikus énekeseinek eszköztárából sem hiányzott. Az Endless Night blues-rockja képes az ember összes végtagját megmozgatni, hogy aztán a Hard Time Lovin újra merengésre késztessen, és elhozza a lemez egyik legnagyobb katarzisát! Joakim itt a "szőrösebb” hangját is megvillantja, a refrén meg valami hatalmas! A Goliath már ismerős lehet a Graveyard-fanok számára, hisz kislemezen is kijött, és a tempós, rockos irányt képviseli.



De a komplett lemezre rá lehet mondani hogy alapvetően azért a középtempó fokozatait váltogatják, csak ezúttal nagyobb teret kaptak a blues-balladák. Amit én egy csöppet sem bánok, hisz a záró, 20/20 (Tunnel Vision) is frenetikus, az a "levegős” éneklés mindent visz!
A vége pedig katarzis a köbön!
Egy szó, mint száz, a svédek megint nagyot alkottak!