A Witchcraft hazánk egyik legelitebb trv black metalt játszó formációja, amely immáron 15 éve aprítja a fenyőfát, és ontja a vért. A 2006-os, Years of Blood című lemezük számomra egy nagyon kifejező, kiváló alkotás, de az utána következő Under The Crust annyira mély nyomokat nem hagyott bennem, egy kicsit ezért is tartottam az új lemeztől. Be kell valljam, alaptalan volt a félelmem.
Angmar munkássága nyilván nem idegen az oldal látogatói számára, pusztán a rend kedvéért említem meg, hogy a Diecold és a Mystagog sorait erősíti (erősítette) ő még, előbbit énekesként, utóbbit dobosként is. A Mystagog apokalipszis-zenéjéről egyébként Infam írt itt.

Két nappal a megjelenés előtt kaptam meg a kiadótól az anyagot. Mikor kinyitottam a CD tokot, egyből szembetűnt, hogy itt bizony összhangban lesz a külcsín a belbeccsel. Tessenek nézni:


Vérbeli black metal borító két színben, az egyik pedig a szürke (már amennyiben a feketét színnek vesszük, nem pedig a szinek hiányának). Hideg, kegyetlen, mégis esztétikus és szép, akár a zene maga.

Ez a hideg kegyetlenség egyből ránk is tör a lemezt nyitó istentelen Istentelenben.
A dal felétől gitárszólamok fokozzák fel egyből a hangulatot. Szinte szólónak tudható be, amit hallunk.
Négy perc múlva pedig már a Megittam a vért tikatikája vetíti előre, hogy nem black and rollt fogunk hallani, de nem is az 1349-re jellemző varrógépzenét (a Revelations... lemez kivételével), hanem az eredeti Darkthrone féle vonalat felelevenítő, dallamos gyors-középtempós black metalt, ahogy gyakorlatilag a műfaj létezett a megszületésekor. A szám végefelé lassul a tempó, ami a monotóniát megtöri egy kicsit, de a befejezés azonban vérbeli fekete zene, kiváló riffeléssel, majd szélfútta, hólepte melódiákkal.

Az Arcomon gyűlölettel jön, ahol csonttörés hangja kínoz, majd ritmusgitár kiállásos szólót is hallunk, amely megoldásokat azért szeretem, mert ilyenkor a basszusgitár kibukkan a zenéből. A zárótételnél ez a jelenség megismétlődik, egy nagyon finoman karcos gitárhangzással.
Nem mintha gond lenne egyébként e téren, hiszen a keverés kiváló, a basszus nagyszerűen hallatszik. E nemes hangszert egyébként a Vérzivatar Elzerilje kezeli itt.
Az Összeesküvésben gyönyörű éneket hallhatunk... Ááá... Csak vicceltem. Némi dallamos óóó-zás szól a háttérből mindössze, ne szúrja szíven magát egy orthodox blacker se idő előtt...
Aztán az ezt követő Fekete és hidegben van az egyik kedvenc gitártémám a lemezen. A galoppozós dobon ülve csapkod az ostorral, jó kis kanyarokat hajítva a zenébe.

A címadó tétel számomra különösen emlékeztet Fenrizék korai műveire (A Soulside Journey kivételével persze).
A szövegeket nem túlzottan érteni, és az ének néhol túl is van egy kicsit vezérelve, de lehet, hogy csak a visszhang miatt torzul. Korántsem baj ez, nagyon eredeti éllel ruházza fel az anyagot.

A Neverheard Distrotól rendelhető a cucc CD-n, kazettán és bakeliten is. A fél pont büntetőt mindössze azért kapja, mert a tempók egy kicsit egyformák, ez azonban senkit nem fog zavarni, hogyha a 90-es évek black metaljára vágyik. Meg fogja kapni, garantálom. Zakatoló, monoton, szuggesztív, black metalt, tele élettel-halállal, és kiváló gitártémákkal, megkapó harmóniákkal.
A játékidő is barátságos, mindössze 33 perc.
Az én kritikám hossza is barátságos. Ezt a zenét felesleges túlragozni. Jön, lát és üt.