A Hangpróba még épp zajló körének résztvevői számára nem ismeretlen Senmuth neve, sőt egy kis szeletet magukba is tömhettek művészetéből. A szólólemezei mennyiségét, és ezzel együtt az egyes albumok közt eltelt idő rövidségét tekintve szerintem simán "giniszrekorder” a ruszki sztahanovista, polihisztor, multi-instrumentalista. Ráadásul ez utóbbi titulust teljesen autodidakta módon érte el. No de hogy kapcsolódik ezen recenzióhoz a neve? Úgy, hogy az átlagosan havi 1-2 szólólemez mellett még projektezni is marad ideje. A Tenochtitlan pedig egy virtuális bagázs, melynek Senmuth-unk is tagja.
Virtuális, mert a "zenekar” tagjai különböző városokban élnek, így a dalszerzés a "témaküldözgetős” módszerrel zajlik. Ezek a csókák nem a jammelős, oldschool metódust követik, nincsenek zenekari próbáik, koncertjeik, stb. De néha azért összerántanak egy-egy albumot. A kezdeti lelkesedésük még azt eredményezte, hogy évente dobtak ki új anyagot (2005, 2006, 2007), aztán megtorpantak valami miatt, és a 4. csapás csak idén júliusban látott napvilágot. Derék oroszok módjára szép cirill-betűkkel biztosították számunkra a vizuális élményt, de mivel sajnos én nem beszélem, és meglepő módon nem is olvasom a nyelvet, gondoltam a fonetikus írásmódot választom.

Senmuth mellett, aki ebben a formációban a nyers/extrém vokálért, gitárért, és programozásért felel, a Tenochtitlan tagjai még: Brutal Harry (gitár, programozás), Lefthander (durva vokál, gitár), és Archon (tiszta ének). Hogy a szövegkönyvben miért csak Lefthander-ről és Senmuth-ról található fotó, az jó kérdés…
Ha mindenképp meg kéne határoznom, hogy stílusát tekintve milyen zenét rejt a 6 számos, 45 perces korong, akkor azt mondanám, hogy valami folkos doom, dark metal. Na most ahhoz képest, hogy 3 zenész neve mellett is fel van tüntetve a gitár, elég vékonyan szól a hathúros. És eléggé nyilvánvaló a sound, és a témák hallatán, hogy a nóták nem a klasszikus dalszerzési folyamat végtermékei. Nem vészes a dolog, a dobot direkt úgy programozhatták, hogy mindenki számára rögtön világos legyen, hogy gépi. Tehát nem Nagaarum dobhangzását vették alapul. (he-he!) Ezáltal van egy elég steril, műanyag jellege a Sotvorenie Mira-nak. A bookletben elhelyezett, igen tetszetős grafikákból is kikövetkeztető, hogy a srácok szívéhez közel áll az ősi azték, maja, inka civilizáció. A folkos fűszerezés is fúvóhangszer (síp) és ütőhangszerek dominálta. A lemez leghosszabb, 10 perc fölötti játékidővel rendelkező szerzeményét tartom a legkiemelkedőbbnek. Ebben vannak a legfogósabb énekdallamok, és zeneileg is egyben van, szépen megkonstruálták. A gitárszólók is emlékezetesek, és először itt kapunk mélyebbre hangolt riffeket és némi törzsi dobolást. Az utolsó, kifejtős szóló biztos Senmuth keze munkája, a gerjesztős megoldások rá jellemzőek.
Egyébként csodálkoztam is magamon, de csöppet sem zavar az orosz nyelv használata. Nem hiszem, hogy angolul jobban szólnának a dalok.
A záró dal sípos, perkás kezdése ugyancsak kellemes, aztán a vége felé még ha csak röpke időre is, de black metal-közeli vizekre eveznek kenuikkal az indián elvtársak.
Mindent egybevéve nem lett összedobott ez az összedobált lemez.
Érezni, hogy van benne munka, a néhol hallható esetlegességet pedig betudhatjuk a "küldözgetős” módszernek.

Aki már végigfülelte a komplett Senmuth szólólemezes diszkográfiát, vagy éppenséggel kedveli a folkos (főleg sípos-dobos) metal muzsikát, az tehet egy próbát a Tenochtitlan-nal is!

u.i.: YouTube klipet nem találtam, de a Myspace oldalukon bele tudtok hallgatni a zenéjükbe.