Ha létezne olyan egyenlet, aminek a bal oldalán a következő szavak szerepelnek: Mosonmagyaróvár, Carcass, At The Gates, death/thrash metal, arra még a gyenge matek tudással rendelkező, de közepesen tájékozott hazai metal rajongó is rávágná, hogy Casketgarden. Nem véletlenül!


Ők azok, akik az egyik legjobb minőségben tálalják azt a stílust, amit a fenti 2 említett zenekar is képvisel.
Közel másfél évtizede működő, Tóth Balázs fő dalszerző vezette zenekar túl van nagyon sok hazai/külföldi koncertezésen, bár az utóbbi 1-2 évben csend volt a zenekar háza táján. Ezt töri most meg a legfrissebb The Estrangement Process kiadványuk.

Azt az elején el kell árulnom, hogy az első perctől kezdve szeretem a zenéjüket, de a legutóbbi Incompleteness In Absence valamiért kimaradt eddig az életemből. Úgyhogy főként az általam nagyra becsült Open The Casket, Enter The Garden albumhoz tudom az új lemezt leginkább hasonlítani. Amire rögtön felkapja az ember a fejét, az az igen erőteljes, tiszta hangzás, iszonyat jól szól a cucc! Ezt a „horzsoló” hangzást az eddigiektől eltérően nem a Denevér Stúdióban érték el, hanem a SuperSize-ban rögzítették az anyagot. Nem csak az eddigi legjobban megdörrenő kiadványuk, hanem akár a hazai csapatok számára is példaértékű, követendő lehet.
Persze jó témák, ötletek nélkül mit sem érne az egész. Megnyugtatok minden rajongót, itt sem érheti panasz Balázsékat! Nincs semmi újítás, amire nincs is szükség: játsszák amihez értenek, nem is akár hogyan! A receptet már régen megírták az elődök, az alapanyagokon sem kellett változtatni, a tálalás amiben lehet variálni. De hát ebben sincs újdonság: érezhető, hogy a zenészek nem csak hogy értik a dolgukat, és vérükben van skandináv death metal stílus, és nyilván rajongóik is egyben. Aki eddig is szerette/ismerte a Casketgarden-t, az tudja mire számíthat úgy is.
Éppen ezért nem is tudnék nagyon kiemelni egy tételt sem, és nem is akarok, egységesen magas a színvonal, nem unatkozunk egy percre sem! Talán van 1-2 olyan tétel, ami „csak” átlagos, szigorúan az ő mércéjükkel nézve, de ezt nyilván nem lehet hibaként felróni. Amúgy nagyrészt megy a „tuka-tuka”, de persze sokszor rákapcsolnak magasabb fokozatra, mint ahogy lassabb, gitárszólókkal tarkított részek is akadnak bőven. Amennyire a stílus keretei engedik, kihasználnak mindent, változatos lett a lemez, rengeteg fogós témával. Ha negatívat még is meg kellene említenem, az az ének lehet egyesek számára: picit egysíkú az extrém vokál (a Dew Scented-ben hallhatunk hasonlót), mondjuk engem nem zavar, mert passzol a zenéhez. (Akik ismernek, tudhatják rólam, h pl a Meshuggah-t is úgy szeretem, ahogy van). Ettől függetlenül ebben lehet akár még fejlődni.


Nem is szaporítom tovább a szót, mert nincs miről: CD-t a lejátszóba be, fejhallgató a fejre, hangerő felteker és play. Hallgatni kell, aki szereti a göteborgi death metalt, az nem fog csalódni, hallgatatja magát a lemez úgy is.