Steve DiGiorgio az a fajta zenész, akit egyszerűen lehetetlen beskatulyázni! Sosem ragadt le egyetlen stílusnál, jellegzetes játékát hallhattuk már alapműnek számító death és thrash metal lemezen, de képes volt maradandót alkotni a power és a heavy műfajban is. Nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy a metal világ kultikus figurája. Mégis, legújabb projectje, a Soen a legtöbb fórumon nem az ő nevével lett beharangozva…
Hanem úgy, mint az ex-Opeth dobos, Martin Lopez bandájának bemutatkozása. És abból a szempontból érthető is az ezen oldalról való megközelítés, hogy Lopezről szinte semmit sem lehetett hallani a progresszív death metal istenektől történt 2006-os kilépése óta.
A sajtó, jó szokásához híven a Soen kapcsán is egyből a supergroup jelzővel kezdett dobálózni, ami Steve és Martin munkásságát tekintve nem légből kapott, viszont töredelmesen bevallom, hogy én a Willowtree-ben is éneklő Joel Ekelöfről és Kim Platbarzdis gitárosról még nem is hallottam eddig.
De a Cognitive ismeretében úgy érzem egy életre meg fogom jegyezni a nevüket!
Az előzetes sajtóközlemények szerint a Soen zenéje a dallamok és a ritmusos kísérletezés egyedülálló keverékeként írható le. Ez ígéretesen hangzott, aztán a nem sokkal ezután napvilágra hozott két nóta azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a srácok a Tool nevével fémjelzett atmoszférikus, prog. rock/metal népszerűsítését tűzték ki zászlajukra.
A progresszív él szinte borítékolható volt, elég csak Martin múltjára gondolni, és ugyebár a jó "öreg” Steve-nek is volt némi köze olyan prog. elemekben bővelkedő alapvetésekhez, mint a Death: Individual Thought Patterns című klasszikusa, vagy a Control Denied lemeze.
Az viszont, hogy valóban egyedülálló-e a Soen muzsikája, már nem teljesen egyértelmű.
Ha nem létezne a Tool nevű legendás formáció, akkor minden további nélkül az lenne…
No de, hála istennek, Maynardék léteznek!
És már a nyitó, Fraktal című szösszenet se lógna ki a Lateralus nevezetű mesterművükről! Ami nem csak zenei szempontból hozható fel párhuzamként, de a borítója is biztos megihlette Lopezéket! A Fraccions olyasmi riffel indít, ami a kései Fates Warning albumokon, vagy épp az OSI-nál is simán csatasorba állítható lenne, de aztán hamar megkapjuk a Tool-os ritmusképleteket, a vége felé pedig ahogy Joel a capella, több szólamban énekel, az egyszerűen csodás! De Steve is bemutatja a basszusgitározás magasiskoláját, Martin dobolása pedig ezúttal sem tolakodó, de kifinomult, ízes, fifikás, vagyis amolyan „MartinLopezes”!
A Delenda leállásánál Joel Katatonia-s énekdallamokkal operál, szóval nem egy Maynard-imitátor a srác, egyrészt más a hangszíne is, de azért dallamvezetés tekintetében sokat tanult az amcsi gurutól! A Last Night kongás kísérete (Lopez az egész album tekintetében a Danny Carey-féle törzsi jellegű dobolást prezentálja) és az egész dal visszafogottsága egy intim, bensőséges hangulatot kölcsönöz, amiből az Oscillation pörgős kezdése kibillenti a hallgatót, hogy a refrénben aztán előálljanak a farbával és megkapjuk a legOpethesebb, Akerfeldt-esebb énekdallamot. Joel legalább olyan szépen tudja énekelni a Burden szót, mint Mikael! :D
De Kim töredezett, Fear Factory, Meshuggah-rokon mechanikus riffjei nagyszerűen ellenpontozzák Joel szárnyaló, légies énekét, a vége felé pedig Steve gyönyörű dallamokat játszik a fretless bőgőn!
A Canvas középrésze táján azért kibújik Lopezből a kisördög és bemutatja, hogy miért is tartják sokan a világ egyik legjobb metal dobosának!
Fölösleges is tovább elemezni, boncolgatni a dalokat, mert mindegyik telitalálat.

De, hogy a lemez címére is utaljak, talán nem én vagyok az egyetlen, aki a kognitív disszonancia állapotába került a Soen albuma hallatán. Mert eddig abban a tudatban éltem, hogy a Tool-nál nincs jobb zenekar ebben a stílusban. De Lopezék legalább olyan jók! Úgyhogy én akképpen redukálom a disszonanciát, hogy nem választok Maynardék és a Soen között.
Hanem élvezettel hallgatom mindkettő banda művészetét.
Mert megtehetem!