Meglepődve láttam, hogy ez az öt éve létező lemez nem szerepel még a 'forgács archívumában. Aztán a következő gondolatom az volt, hogy ha már én vállalkozom rá, hogy megírom, akkor nagyon ki kell vágnom a rezet, szóval remélem, hogy nem írtam bele hibákat, már ami a tényszerű részeket illeti. Hogy miért? Mert a 2001 - 2010 közötti évtized legfontosabb, legjobb lemezének tartom a metal színtéren a Monotheistet.
A Celtic Frost volt az a zenekar, amely a heavy metal - thrash metal legfényesebb korszakában beintett mindenkinek, mondván, tesznek ők trendre és forradalomra, helyette megcsinálták a sajátjukat. Tökre felesleges azt kiemelni, hogy mekkora bandák nevezik meg hatásukként a svájciakat, aki erre kíváncsi, menjen rá a Wikipedia oldalukra, fel van tüntetve.
A 84-es alakulású zenekart Thomas Gabriel Fischer (Tom Warrior) és Martin Stricker (Martin Eric Ain) alapította a Hellhammer jogutódjaként. Az előd három demót, egy EP-t, és egy lemezt élt meg, és a Mayhem dobos Jan Axel Blomberg ezen banda tiszteletére vette fel a művésznevét (meg mint mondta, egyébként is illett egy metalbanda dobosához).

Amennyire jó a lemez, annyira nehéz is, pláne, ha figyelembe vesszük azt, hogy a limitált verzió bőven több, mint egy órás (én annak a dallistáját írom ki jobboldalra). Ez mondjuk betudható annak, hogy visszatérő (és ezidáig sajnos ismét lezáró) anyaga a CF-nak. A másik ok, gyaníthatóan az, hogy bitang sokáig készült.


A lemeznyitó Progeny 3:14-től olyan zenei elemeket tartalmaz, ami nálam máris a totális elgyengülést, megadást, fizikai megsemmisülést jelenti, és szerintem csak a legnagyobb zeneszerzők képesek ilyen egyszerűen lejátszható technikai elemekkel ilyen finom érzelemvilágú melódiákat létrehozni. Mindig nagyra becsültem azokat a komponistákat, akik közérthetőek tudnak maradni, mivel a mai világban sokan használják a hangszeres maszturbálást az önnön nagyságuk kiemelésére. Fischer erre is magasról tesz, riffjei nagy többségében még kvintet sem fog, csak egy húrt penget. Ain basszusjátékához meg tökéletesen elég lenne egy árva húr a mackóra. Tessék... Lehet próbálkozni!!!
Aztán ott a Ground, a második tétel, ahol a kiállások alól kibukkanó pucér bőgő tapossa szét az embert. De az egész lemezre elmondható, hogy a bőgőhangzás gyilkol.
A harmadik szám, a klipes "emberi testbe plántált haldokló isten" talán némi magyarázattal szolgálhat a zenekar szétesésére, hiszen itt bizony Ain mester frontemberré lép elő, amiből nem jó kettő egy csapatban... A zenekar mindig ügyelt arra, hogy ne legyen teátrális szennyes-kiteregetés, és mivel nem tudtam kideríteni a szétesés okait, nem is irkálnék hülyeségeket.

Aztán az igazi meglepetések még csak most jönnek a lemezen, mert a negyedik számnál (Drown In Ashes) megjelennek a szintihangzások, és a női ének, amit a Celtic Frost eleve elsőként mert alkalmazni a metalban, ezzel letéve a gótika alapjait. Bár ez csak egy mai sztereotipia, hiszen figyelmes zenei elemzők, amint felnőttek a feladathoz, megmosolyogják azokat, akik a nő éneket hallva egyből felkiáltanak - gótikus! Nem a női énektől lesz valami gótikus, az csak megtámogatja azt a pár zenei elemet, amitől már korábban az lett. Vegyük már észre, hogy a The Gathering is női énekkel dolgozik, mégsincs semmi köze a gótikához!
Számomra a következő nagy pillanat az Obscured, ami egy kvázi rekordkísérlet arra, hogyan is kell azt a bizonyos undort a pofánkba vágni, amit a legelején említettem. Azért csak kísérletet írok, mert nehéz eldönteni, hogy melyik banda csinálja ezt a világon legjobban, de azt hiszem, hogy a megújult CF egyik nagy erőssége ez.
Aztán hallunk még itt ipari zenei megoldásokat is tömkelegével.

A lemez végét lezáró trilógia, ami a számos kultúrában fellelhető kihajtható - szárnyas képi ábrázolású műtárgyak nevét veszi kölcsön, ráteszi a koronát a lemezre (a középső rész ezeken a tárgyakon nagyobb, mint a két szélső kihajtható, és ez a három dal hosszán is megfigyelhető). A szövegét elemezve kijelenthető, hogy az összeesküvés elméletek szerelmeseit totálisan kielégíti. Persze a csapat ügyelt arra, hogy végig kérdés maradjon, hogy a tagok mit tartanak magukénak a kijelentésekből meg az ideológiákból, vagyis mennyire színpadi mű ez az egész, amit előadnak. Ezt hasonlóan fogom fel, mint azt a jelenetet, mint amikor Bob Larson "ördögűzést" hajtott végre Necrobutcheren, aki miután a "pap" felolvassa a Mayhem dalcímeket, gyorsan rávágja, "mint Hollywood". Az egyszerű elme szokása magára venni a denevér jelmezt, és követni az ördögi mestereket, lóbálni a fordított keresztet, miközben a valódi mondanivalóból semmit nem fog fel. Ezzel az egésszel most azt szeretném mondani, hogy mindaddig, amíg egy zenész nem ezt károgja, hogy "Én, aki Kruxrwrpluorum vagyok, és szeretem a sátááááánt", addig bármit előadhat puszta leírásként. William Peter Blatty például sátánista? :-D 
NEM azt mondtam, hogy a CF tagjai nem sátánisták, vagy pogányok (vagy nem pogányok :-D) csak azt, hogy ezt nem a Monotheist vagy annak szövegei alapján kell(ene) eldönteni.

Ez a lemez hosszú évekig íródott, ami hallatszik is. Peter Tägtgren (Hypocrisy, Bloodbath) és maga a zenekar volt a producer. A dalok megírásában szerves részt vállalt Erol Unala az egykori Apollyon Sun gitáros, de még Franco Sesa dobos is. Felvételi helynek összesen hét helyszín van megnevezve, keverésre három, majd a maszter az Oakland Stúdióban Walter Schmid kezei alatt valósult meg (Winterthur, Svájc). A hanzás szó szerint pokoli, semmi sterilitás, csak a tömény őserő, és a sötétség...
Megjelent a Century Media gondozásában 2006 május 29-én. Klip a A Dying God Coming into Human Fleshre készült.

Tom Gabriel Fischer új tagokkal felvértezve pár évre ezután létrehozta a Triptykon zenekart, majd 2010-ben kiadta a debüt Eparistera Daimones című lemezt. Kiváló anyag az is, hasonló ehhez.
Igazából mindent elmondtam, így a végére az ajánló teljesen feleslegessé is vált. Szavak helyett szóljon itt a klipes nóta, bár ezt a lemezt nem lehet egy nótán át bemutatni. Egészségére!
Ha hibát talál a kritikában Ön, kérem szóljon, azonnal javítom, hadd legyen tényleg tökéletes.