A Russian Circles nevével ellentétben nem egy orosz zenekar, hanem egy amcsi instrumentális post rock/metalban utazó trió. Amely stílushoz azért csapódik némi progresszív él, legalábbis az Empros című negyedik nagylemezükön. Az első három albumukat nem ismerem, de állítólag jófajta zenét rejtenek. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem hallgatok napi rendszerességgel a post halmazokba sorolható muzsikákat, bár az olyan bandák lemezeit, mint az Isis, vagy épp a Pelican alkalom adtán, és főleg ha olyan hangulatban vagyok, végig szoktam pörgetni.
Az Empros 6 dalt tartalmaz, 41 percben, tehát egy viszonylag rövid albummal van dolgunk. A kezdő, 309 című nóta a lemez leghosszabb tétele a maga közel 9 percével és meg is adja az alaphangot, hisz lendületes, riffelős, húzós dalként indul. Aztán közép tájt van egy tempóváltás, lassulás, megbékélés, hogy aztán újra bedurvuljon, felpörögjön. Brian Cook torzított bőgője szinte főszereplővé válik a dal második felétől, de mint a legtöbb post zenére a Russian Circles-re is igaz a ritmushangszerek dominanciája.
A Mládek már lebegős, csilingelős gitározással indít és jóval pozitívabb hangulata van, mint igen morózus elődjének. Dave Turncrantz feszesen üt, de ebben a dalban jól megdolgoztatja a tamokat is és tetszetősek a díszítései is. Mike Sullivan pedig változatos gitárjátékot mutat be, hol finoman lebegtet, hol töredezett riffeket tol, és gitárgerjesztésben is jeleskedik.
A Sciphol akusztikus gitáros, éteri kezdése még a ’60-as, ’70-es évek klasszikus prog. rock bandáit is eszembe juttatta (leginkább Pink Floyd, King Crimson), de a folytatás azért keményebb vizekre evez. Az Atackla is merengősen kezdődik, aztán Isis-szerűen építkezik és ha eddig nem derült volna ki, hogy mindhárom srác technikás zenész, hát ezután nyilvánvaló lesz. Nem mintha bármiféle öncélú hangszerakrobata mutatványt vezetnének elő, nincsenek virgák sem, mégis nagyon ötletes témákat vonultatnak fel!
A Batu is egy nagyon hangulatos darab, ide-oda cikázó, körkörösen tekeredő gitárral és basszussal, itt-ott thrashes riffeléssel. Brian amennyire csak lehetséges a nótákon belül is váltogatja az effekteket, de biztos nagy kedvence lehet a torzított bőgőhangzás, mert nem ebben a dalban alkalmazza először.
A lemezt a legrövidebb szerzemény, a Praise Be Man zárja, ami egy éneklős darab. Egy szál akusztikus gitár hallható benne, plusz aláfestő zajok, zörejek és egy fátyolos, távolinak ható dalolászás. Az egésznek van egy nagyon intim, emelkedett hangulata, amit egy kicsit szétcsap az újból felhangzó torzított basszusgitár.

Azért összességében az Emprost egy jó albumnak tartom, aminek nagy erőssége, hogy minden dalnak van egy határozott atmoszférája és egy igen széles hangulati skálát járnak be ezek a szerzemények.
Zeba kolléga kifejezésével élve a „posztereknek” biztos el fogja nyerni a tetszését, de szerintem bárki megpróbálkozhat vele a fentebb kifejtett erényei miatt!